Mindenki

Az, hogy egy magyar film Oscart kapjon, olyan mértékű csodának számít, mint a fehér karácsony. Ennek ellenére mégis megérkezett a negyedik, Mindenki című rövidfilmért kapott díj, melyre azt gondolom, mindannyiunknak büszkének kell lennünk. Pláne, ha olyan alkotásról van szó, mely örökérvényű, izgalmas témát boncolgat, egy jól kidolgozott, emészthető közegben.

Nyáron a családommal egy apartmant vettünk ki egy kellemes, csendes kisváros közkedvelt üdülőtavának partján.  Tizenöt éve minden évben ugyanezen a településen nyaralunk, nagyon szeretjük a kisváros üdülőrészét, emellett pedig jól ki tudunk kapcsolódni, és egy kicsit elfeledni az év többi részében ránk ömlő „impulzus-dömpinget”. Egyik este, már olyan 11 óra felé jártunk, pont véget ért egy film az éppen bekapcsolt csatornán. Mind tudjuk, hogy a nyaralás még jobban ki tudja fárasztani az embert, mint egy munkanap - egyikünk sem akart elkapcsolni a film után, megvártuk, mi jön.
Iskola, sétáló anya a gyermekével, igazgatóval – biztosan épp beiratozik. Egy ajtón belesve kórus – gyönyörű énekszó, ami tetszik is az iskola új jövevényének, majd kiderül, hogy oda mindenki beállhat, hiszen ez ALAPELV. Majd a kislány valóban beáll a kórusba, ahol az első próba utáni külön meghallgatás eredményeként a kórust vezető tanárnő megkéri, hogy ne énekeljen hangosan. Ezek után a kislány összebarátkozik egy másik aranyos, tehetséges, szép kislánnyal, és ketten együtt az egész csoportot ráveszik az ellenállásra – a végén pedig a gonosz tanárnő elbukik, győz az egység, és a zene.

Már első látásra beleszerettem. Nyilván ennek köze van ahhoz, hogy én is éneklek kórusban, és én is zenei általános iskolába jártam, ahol szintén színvonalas gyermekkórus működött. A téma közelségének ellenére azonban szintén megfogott az az erő, amellyel a gyerekek együtt működése hat (igen, szándékosan írtam külön). Az, ahogyan megszervezik a film végén a bojkottot, és az, ahogyan kivitelezik: egymás kezét fogva állnak ellen Erika néninek.

Erika néni (Szamosi Zsófia) szembeszegülve Kodály tanításával („a zene mindenkié”) egyes gyerekeknek azt mondja, ne énekeljenek, csak tátogjanak a kórusban. Ezáltal persze látszatra a kórus létszáma hatalmas, a valódi, hangi jelenlét azonban ezáltal nem adatik meg mindenkinek. Sokak szerint Erika néni egy negatív karaktere a filmnek, az elnyomó gonosz. Én azonban nem tudok rá így tekinteni, pontosan azért, mert ő minden rosszindulat és gonoszság nélkül követi el a gyermekek ellen irányuló tettét, nem is gondolva arra, hogy az fájna nekik. Hiszen az ő elsődleges célja a siker elérése saját magának, kórusának, iskolájának, illetve a különböző külföldi utakon való részvétel, ami abban a korban (1990-es évek) nyilván különösen nagy szenzáció volt. Ezek miatt nyilvánvalóan nem válik felmenthetővé a tanárnő karaktere, mégis talán jobban észrevehetőek azok az árnyalatok, amiket Szamosi Zsófia tökéletesen megmutat belőle. A film további nagy erősségének számít a gyermekszereplők kiválasztása. Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya természetesen játszanak, nincs olyan érzésem a film közben, hogy erőltetett, beállított jeleneteket néznék, a korrajz pontosságából fakadóan pedig én is bele tudok helyezkedni a 90’-es évek hangulatába (pláne, hogy az iskolaépületek ma sem festenek nagyon másképp…), részese tudok lenni a kórusnak.

Érdekes egybeesés, hogy ehavi témánk a szélsőségek és a megbélyegzés. Az élet azonban sokszor keresztez utakat, ahogy itt is így történt, hiszen pont most választotta a főszerkesztő ezt a témát, és pont most kapott a Mindenki is Oscart. Az a Mindenki, ami tökéletesen mutatja be a megbélyegzést azáltal, hogy az énektanárnő egy-két meghallgatás után eldöntve nem foglalkozik többet az ügyetlenebb gyermekekkel, és nem helyez hangsúlyt a felzárkózatásukra. A szélsőségek bemutatására pedig tökéletes maga a kórus – a hangosan éneklő bátor gyermekek, és a csendes, tátogók, akik már-már magába fordulnának, ha nem érkezne egy olyan valaki, aki el tudja indítani azt a folyamatot, mely a végén a tettben, a lázadásban csúcsosodik ki. Lényeges mozzanat tehát, hogy a gyermekek felfedezik, hogy van lehetőségük a cselekvésre, és élnek vele azáltal, hogy egy teremnyi közönség, szülő, barát előtt nem szólalnak meg Erika néni vezénylésére. Az, hogy ez a tett minősíthető–e bosszúnak, szintén vitatható. Én nem tartom annak, hiszen a tett nem Erika néni személye, hanem annak cselekedetei ellen irányulnak, hiszen a fő probléma a tanárnő sikerorientáltságával van, nem pedig azzal, hogy ártani szeretne tanítványainak. További lényeges jelentésréteg számomra az, hogy a kórus legügyesebb, legtehetségesebb, és egyben az osztály legmenőbb lánya egészen odáig nem veszi észre azt, hogy egyes társai tátognak, míg arra nem hívják fel a figyelmét. Amikor azonban megtudja, hogy egyesek nem énekelnek, sorra kezdi észrevenni azokat, akiknek csak a tátogásra van lehetőségük, csak ál-tagjai a csoportnak.

Nem hagyhatom ki természetesen a filmtechnikai kidolgozottságot sem. A film arányaiban is megfelelő, a részek hossza jól eltalált, a jelenetek jól építkeznek, nincs se hiány-, se többletérzetem a filmmel kapcsolatban. A képi világ szintén izgalmas, a színek dominanciája szintén jó, a 1990-es évek hangulatát pedig jól megidézi a csempés folyosó, köpenyes igazgató, dohányzó tanárnő, a krétás tábla, a játék, akár Lizáék házában, akár az iskolaudvaron. Emellett a szókészlet is jól idézi a korszakot: az iskoláját tökéletesnek lefestő igazgató nyugodtan használja az ALAPELV szót arra, hogy a kórusban bárki részt vehet, amire különös kontraszttal játszik rá a tanárnő kirekesztő tette.

Azt gondolom, hogy ha olyan magyar alkotás születik, amit megérdemelten díjaznak egy világszínvonalú fesztiválon, azt az összes magyar embernek értenie kell. Ez a film nem a tanári szakmáról, pályáról szól, nem is a kóruséletről, vagy a karnagyok őrült díjhajhászásáról. A Mindenki csak tökéletesen bemutatja azt, ahogy egy csoportnyi ember, élve a cselekvés lehetőségével fellázad egy olyan rendszer ellen, ami nem működik, értelmetlen. Ezt a történetet pedig bármilyen példával megjeleníthették volna Deák Kristófék, legyen az tánccsoport, vagy akár egy konkrét történelmi, forradalmi esemény. A kórus-közeg választása azonban azért lehetett nagyszerű választás, mert olyan nyelven kódolja a történetet, amit minden ember megért: a zene globális, átfogó közege pedig mint egy repülő szőnyeg fekszik a történet alá, tökéletesen szállítva, közölve azt.