Amikor olyan rendezővel van dolgunk, mint Tim Burton, mindig nehéz helyzetbe kerülünk egy nagy költségvetésű hollywoodi produkció értékelésénél. Nem mondhatjuk, hogy „ez is olyan mint a többi”, vagy „jó kis egyestés film” stb., mivel az ő filmjeit – noha nem minden esetben vonultatnak fel újdonságokat az életmű egészre nézve - mindig „különlegesnek”, egy bizonyos kánonhoz képest különlegesnek tekintjük. Ennek a hétköznapi befogadói (filmfogyasztói) attitűdnek a hátterét szeretném megvilágítani a következőkben, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei c. film kapcsán.
Tim Burton új filmjét megnézve a legelső gondolat, amely eszembe jutott, hogy ez a mozi − s mind majd látni fogjuk, a rendező számos más alkotása is – nagyon könnyen játszik az egyes műfaji konvenciók működésbe léptetésével, illetve az ezek közötti határok elmosásával. A legnagyobb probléma, ami ezzel kapcsolatban föllép, a kategorizálás problémája. Vándorsólyom kisasszony… c. film annotációjában ez áll: „kalandfilm”, mely lényegében sok mindent helyesen lefed (Jake elutazik térben és időben is, új világokat ismer meg, kalandokat él át, stb.), azonban rengeteg más konvenciórendszer működésbe lép ebben a nem mindennapi szüzsében. Vándorsólyom kisasszony gyermekeinek küzdelme „üresek” (személyiség nélkül maradt, ámde különleges képességekkel bíró gonosztevők) ellen az X-Men ihlette jó és rossz mutánsok harcával jellemezhető fantasyt juttatja eszünkbe; a múlt század elejét idéző gyermekotthon légköre egy valamire való kosztümös film jegyeit hordozza; míg a nagyapja emlékeit kutató Jake traumája egy háborús történelmi dráma alapvonásait imitálja.
A felsorolt műfaji minták mellett persze sok más kisebb beszédmód megjelenik mint kuriózum a filmben, de a leglényegesebb tapasztalatunk mégis az, hogy a filmet nehezen kategorizálhatónak véljük. Így – némi morfondírozás után – Tim Burtont (mivel nem minden képi üzenetét tudjuk megfejteni), kinyilvánítjuk hamisítatlan „művészfilmes” rendezőnek. Ez azonban akkor is téves megállapítás, ha Burton rendezői tehetségéhez nem fér kétség.
A probléma magvát két fontos fogalom krónikus összemosása okozza: nem tudjuk megkülönböztetni a műfajt a stílustól. Mondanom sem kell, hogy a két terminus használatáról könyvek íródtak és nem is lehetséges kimerítő definíciót adni, mégis szükséges a felvázolásuk, ahhoz, érthetővé váljék előttünk a Burton-dilemma. A műfaj egy adott halmazba tartozó filmek csoportját jelenti, melyek különböző dramaturgiai, formanyelvi, narratológiai, stiláris és befogadási minták mentén nagyon hasonlóak. Ezek a tényezők hatnak magára a konkrét cselekményre, komolyan hozzájárulnak a „sztori” kialakításához. A meghatározó tényezők között szereplő stílus, tehát egy cselekmény megvalósítása, filmképi „hogyan”-ja, amely jellemezhet egy-egy rendezőt (a szerzői filmek esetében) vagy lehet teljesen láthatatlan (mint általában a hollywoodi filmnél) azonban önállósíthatja önmagát, s pontosan ez történik Tim Burtonnél is.
Annak ellenére, hogy Burton hollywoodi rendező, nem mondható „műfajfilmesnek”, mint korábban utaltunk rá. Alkotásaiban keverednek a különböző diskurzusok (a romantikus kísérletezés-kultusz, a Poe-i rémisztő történetek, a freudi pszichoanalízis, a párhuzamos ’jobb’ világokat rejtő fantázia), s mindez egyvalami miatt: Burton stílusának kiemelése érdekében. Burton – noha tömegfilmeket készít – a szerzői, művészfilmes alkotókra jellemzően stílusorientált a munkássága. Legelső ismert filmjeitől kezdve (pl. Kísértethistória, Karácsonyi lidércnyomás) nyomon követhetők egyéni stílusjegyei; az expresszionista képi világ továbbélése, a koponyák sokasága, a halál „humora”, az irónia, a skatulyákba zárt tömegtársadalom és a fantázia szembeállítása stb. S hogy mindezeket kifejezze (majdhogynem művészfilmes rendezőként) a legkülönfélébb műfaji hagyományokat megmozgató témákat, feldolgozandó nyersanyagokat talál magának: a legkülönfélébb gonosztevőkkel megküzdő Denevérembert; az élettelen anyagból létrehozott, ám érző lelkű Ollókezű Edwardot, a B-filmes rendező Ed Wood tragikomikus életét, ezúttal pedig egy nemrégiben megjelent Ransom Giggs-regény, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit.
Sorolhatnánk még, összefoglalva stílusdominanciája nagy alkotói önállóságra vall, s alátámasztja Tim Burton nem mindennapi tehetségét. Ám mindettől még nem lesz művészfilmes rendező. Filmjei – bárhogy is bonyolítja a szüzsé szintjén a tér/idő és szereplő-konstrukciókat, bármennyi műfaji konvenciót elevenít is meg – mély szerkezetükben hagyományos klasszikus/hollywoodi elbeszélésmódot működtetnek; minden elem e helyére tehető, a nyugalmi helyzetből kizökkentett főhős (mint Jake is) különböző bonyodalmak után legyőzi az összes felmerült problémát (Jake találkozhat még nagyapjával, közösen legyőzik az „üreseket” és elnyeri Emma szerelmét is), s új egyensúlyt hoz létre. A képi világ lehet akármilyen sokszínű, a cselekmény pedig bármennyire nehezen kibogozható – (lélektani) többértelműségre nemigen találunk példát.
Így mindenféle rosszindulat nélkül azt mondhatjuk, hogy Tim Burton – természetesen „érdemei elismerése mellett” – nem művészfilmes alkotó, de egy nagyon tehetséges, stílusorientált hollywoodi rendező.
*
képek forrása: mozi-filmek.hu
További cikkek
