Két ember írja most ezt a cikket. Egy elkeseredett tévénéző, aki nem érti, mi történt eddig nagyra értékelt, kedvenc sorozatával, valamint egy feltörekvő zsurnaliszta, aki egy hónapja még büszkén vállalta, mi több maga jelentkezett, hogy elgondolkodtató, úgy társadalmi, mint esztétikai kérdéseket felvető kritikát ír a Válótársak második évadáról. Mindkettőjük nehéz helyzetben van, és más-más okokból ugyan, de nagyjából egyet értenek. A tévénéző még elvan valahogy csalódottságában, de egy firkásznak be kell tartani az ígéreteit. Nos, a következőkben mindkettőjük erőfeszítésére szükség lesz.
A Válótársak első évada 2015 novembere és 2016 januárja között futott az RTL Klub képernyőjén, és – bár a „hivatalos” kritika leginkább magát a sorozat létét dicsérte – jelentős sikert ért el. Köszönhető volt ez a Barátok közt uralta magyar sosemvolt sorozat-kultúrában tátongó űrének, melybe a műsor beleérkezett, az ötletes (külföldről vásárolt) alaptörténetnek, nem mellesleg pedig a túlontúl is népszerű, ugyanakkor kellően tapasztalt színészgárdának (Stohl András, Scherer Péter, Balsai Móni, Gubás Gabi).
Számomra, ki utólag néztem vissza a sorozat első tíz epizódját, meglepő volt az első évad több szempontból is. Egyfelől rövid időn belül kiderült, hogy a szereplők világa egy szinte hihetetlenségig idealizált felső tízezer Budapestje, ennek ellenére a karakterek – sztereotip jellegüknél fogva – nagyon tipikusak lettek. Így a három férfi – az ingatlanszakember Bálint, a dúsgazdag vállalkozó Péter és az építőiparban dolgozó munkás Joci – történetére, összesodródására, illetve merőben eltérő személyiségük, életvitelük és körülményeik ellenére hasonló sorsuk bemutatására nagy hangsúlyt fektetett az alkotógárda.
Az első évadot is már kétség kívül nagyon leegyszerűsített képi világ (sablonos kameraállások, érthetetlenül túlfehérített, a fény-árnyék lehetőségeit ki nem használó megvilágítás), kiszámítható események, és a személyes problémák elkomolytalankodása jellemezte. Ennek ellenére az epizódok körültekintően mutatták meg, hogyan válik egy kényszeres egymásra utaltság harmonikus barátsággá. Továbbá a meglehetősen pszeudó lassított montázsok (általában távolba tekintések…) alatt futó unalmas zenés betéteket néha valóban kellemes, a hangulathoz és a pillanat érzelmi töltetéhez illő zenék váltották fel (pl. az utolsó epizódban a Lélekdonor Carameltől). Nem is említve azt, hogy az első évad tíz epizódja – debütáló produkció lévén – sokkal kigondoltabb dramaturgiai láncra lett felfűzve. A kezdeti alapszituációk megismerése (a szakítások megtörténte) után kellő időt szenteltek az epizódok a szereplők bemutatására, motivációik feltárására, mígnem az utolsó részhez közeledve, különböző kisebb konfliktusok és zárlatok végkifejleteként mindhárom férfi valamifajta válaszút elé érkezett, s ennél a pontnál az alkotók nem restellték a negatív, disszonáns megoldást választani.
Persze mindez legkevésbé sem a művészi igazságkeresés megnyilvánulása, mint inkább a sztori folytathatóságának kényszere volt, mégis úgy érezhettük, hogy a történet kerek. Nevettünk az időről időre felbukkanó frivol történéseken (általában szex-jeleneteken), de a hatásvadászat mögött mégis megbújtak azok az érzelmek, azok a fájdalmak, amelyekre a körülöttünk lévő világból ráismerhetünk. Az örök nőfaló Bálint ráismerése házassága elvesztésére; a mindig, minden körülmények között megértő, vajszívű Dávid kételyteli választása családja és új szerelme között; és a hosszú kapcsolatból kilépett, bár volt barátnőjéért (s születendő gyerekeiért) még felelősséget érző Joci fájdalma.
Ehhez képest mit adott a második évad? Ha az átlagos tévénéző szól belőlem, akkor egészen egyszerűen „rossz irányba vitték el a cselekményt…” Valójában nem csak ez történt az új széria epizódjaiban: a főszereplők egyre-másra követték el a legirracionálisabb cselekedeteket, de nem a művészfilmben felléptetett bizonytalan modern ember színreviteleként, hanem csupán abból a célból, hogy minél elképesztőbb bonyodalmak mentén gördüljön tovább a cselekmény. Bálint az öccsétől kap milliós kölcsönt, hogy fizetni tudja a gyerektartást, holott jól tudja, hogy öccse régóta szeretne közeledni feleségéhez, Zsófihoz – mindenesetre megteszi, tudván, hogy zsarolhatóvá és lelkében meghasonlottá válik. Dávid, bár jól tudja, hogy legjobb barátja Bálint ki nem állhatja az öccsét, mégis elhívja a közös „fiús” kirándulásra, ahol elvileg csak hárman lettek volna. Probléma egy szál se: arra legalább jó, hogy a reklám-előzetesben be lehessen játszani Bálint és öccse verekedését az erdőben. Joci pedig, miután minden jel (még az epizódok stilizációja is) arra mutat, hogy a falra mászik volt barátnőjétől, Szonjától, mégis a lehető legérthetetlenebb megoldást választja: külön élve bár, de magára vállalja a mesterséges megtermékenyítéssel születendő gyermekek nevelését. És még sorolhatnám.
Fontos megjegyeznem, hogy nem ideológia, elvi problémáim vannak a szereplők döntéseivel, sokkal inkább azt a kidolgozatlanságot nem tudom hová tenni, ahogy ezeket a sorozat megjelenítette. Az előző évadhoz képest a fenti történéseknek (és számtalan más kisebb döntésnek, konfliktusnak) nincs egyáltalán kifejtve a lelki, érzelmi, gondolati motivációja. Az embernek olyan érzése támad a képernyő előtt, hogy a főszereplők (jól elkülönített jelenetekben) élik világukat, de mintha nem is ismernék egymást, nem is találkoznának – mintha nem egy nagy házban élnének hárman.
Ennél még hevenyészettebb a különböző rendű epizód- és mellékszereplők időleges felbukkanása is. A már ismert mellékszereplők (Bálint és Dávid gyerekei; Leonóra, Joci ügyvédje; Péter, Bálint öccse) teljesen ad hoc mini-konfliktusok mentén tűntek föl és távoztak el újra; ezért is volt meglepő az utolsó epizód indokolatlan befejezése, mely Péter (Bálint öccse) és Zsófi bimbózó szerelmének képsoraival ért véget, jóllehet Péter az évad közepe óta fel se tűnt ez idáig. A Bálint életében pedig időről időre feltűnő nőcskékről – s az ebből adódó szex-jelenetekről – pedig nem is érdemes többet szólni, ha csak azt nem, hogy míg az első évadban egyfajta időszakos tévénéző-maximalizálóként működtek, ebben a szériában majdhogynem ez a szféra tölti ki az epizódok nagy részét. Az ezeken túl felbukkanó társadalmi kérdésfelvetésűnek mondható (esetleg kritika megfogalmazására alkalmas) témákat − például Dalmának, Dávid doktornőjének s egyben szerelmének aszexuális irányultsága, vagy Bálint nagyobbik fiának figyelemhiányos hiperaktív viselkedése – a sorozat csak az alpári viccek nívóján használja fel, vagy legfeljebb nagyon közhelyes „igazságokat” ad a szereplők szájába ezek kapcsán.
Talán személyesen nekem és a hozzám hasonló cinikusoknak akartak hízelegni az alkotók azzal, hogy a második széria sem egyértelmű happy endinggel ért véget, bár Szonja sikeres szülése után Bálint és Dávid együtt örültek Joci apaságának, így az ő személyes problémáik el is homályosultak barátjuk új életének felcsillanó fényeiben. A gyermekáldás mint befejezés nagy mesehagyományra visszatekintő szimbóluma mellet azonban sok disszonáns elem vegyült a történet végébe. Bálint nem tudja, mit kezdjen a válás tényével és azzal, hogy öccse és volt felesége titokban egymásba szerettek. Dávid pedig rövid időre megrészegülve a „családi fészek” nosztalgiájától, s elkeseredve a Dalmával való kényszerű szakítástól visszaköltözik családjához, bár nem tudja, hogyan mentsék meg kapcsolatukat feleségével, Tamarával.
Mondhatnám, hogy elégedett vagyok a befejezéssel, ami a sztorit illeti, de az út, ahogy epizódról epizódra idáig eljutottunk, illetve az a semmitmondó, határozatlan narráció és megjelenítés, ahogy mindez tálalva lett számunkra, teljesen elkeserít. Minden, ami jó volt a Válótársak első évadában, az hiányzik a második szériából, s minden, ami már eleve is a színvonaltalanság tanújelét adta a sorozatban, az most sokszorosítva, feldúsítva, intenzívebben, szinte szervezőelvként határozza meg mind a képi világot, mind a cselekményvezetést, mind a konfliktusok dramaturgiáját. Ahhoz képest, hogy 2016-ban még demonstráltak is a rajongók a sorozat folytatásáért, nem tudom, hogy az egy-két hét alatt készült második évad mennyi embert mozgósított. Még szerencse, hogy a történet mindig folytatható, hiszen jól tudjuk: „to be continued…”
Mindenesetre, míg az alkotók (úgy 2017 nyár vége felé) rá nem veszik magukat újabb tíz epizód legyártására, addig kénytelenek leszünk beérni A mi kis falunkkal, mely február 2-án indult el rögös földútján ugyancsak az RTL képernyőjén. Biztosak lehetünk benne, hogy Pajkaszeg lakói közelebb visznek minket a „nagy magyar valósághoz”, mint a Válótársak dúsgazdag karakterei, ám az sem lehet kétséges, hogy ez a produkció szintúgy főként a külsőségek és a kocsma-humor szintjén szeretné csupán megjeleníteni a vidéki élet nehézségeit vagy apró örömeit. Azért legyünk bizakodóak.
További cikkek
