Szeptember 15-én mutatták be szerte a világon, így Magyarországon is David Gilmour, a legendás Pink Floyd énekes-gitárosának koncertfilmjét, a Live at Pompeii-t (2017), mely a zenész tavaly júliusban adott koncertjét örökítette meg.
Nem akármilyen élményben lehetett része azon szerencséseknek, akik az ország valamely filmszínházában jegyet váltottak a szeptember 15-i koncertre, hiszen a Gavin Elder által rendezett koncertfilm egy, azaz egyetlen alkalommal vetíttetett le csupán világszerte, jóllehet Gilmour és monstre-bandája tavaly, az eredeti felvételek során eredetileg két előadást tartott a pompeji amfiteátrumban. Az ókori hangulat, szakrálisnak is mondható környezet nem volt véletlen választás a hosszú ideje (tulajdonképpen az utolsó 1994-95-ös nagy Pink Floyd-turné óta) szólózenészként koncertező előadóművész részéről: mindez egyfajta megidézése volt a Pink Floyd 1971-ben felvett, s 1972-ben (Adrian Maben által) filmre vitt Live at Pompeii c. kultikus dokumentumfilmjének. 1971-ben a zenekar legmaradandóbb, legtartósabb legendás felállásában (Roger Waters – basszusgitár; Richard Wright – billentyűsök, ének; Nick Mason – dobok; David Gilmour – gitár, ének) Pompeji üresen tátongó amfiteátrumának falai között vette föl addigi legfontosabb számait, köztük az 1971-ben megjelent Meddle c. album két ismertebb darabját: a „One of These Days”-t, illetve a 23 perces „Echoes” c. dalt, mely két részben mintegy keretbe foglalta a rendhagyó kompozíciót.
A legendás 1971-es felvételek színhelye.
Az egykor kultikussá váló, a Pink Floydot a világsiker kapujában (még a Dark Side of the Moon előtt) megörökítő felvétel újkori megidézésénél valószínűleg föl sem merült a legendás zenekar újbóli összetrombitálása – Richard Wright 2008-as halála miatt ez egyébként is lehetetlen lett volna –; az előadás inkább Gilmour legutóbbi, 2015-ben megjelent szólólemezét népszerűsítő (Rattle that Lock) világturné utózöngéjének, méltó lezárásának tekinthető. A kiváló képminőséggel, elképesztően kifinomult hangzásvilággal elkészített, míves koncertfilm válogatása is ezt látszott megerősíteni. A színpadkép is leginkább a szóló Gilmour-koncerteket, illetve az 1994-95-ös Pink Floyd P.U.L.S.E. turnéját idézte – a zenekar mögött elhelyezkedő, hatalmas kerek szemet formázó LED-fallal −, így azt kell mondjam, a híresen nagy költségvetést produkáló látványvilág nem sokat változott az elmúlt években, bár ez egyáltalán nem vált kárára a produkciónak.
A koncert-/dokumentumfilmek szokásos riportszerűen rögzített, ám érzelmesre stilizált bevezető részeit (vallomások Gilmourtól, a zenekar ihletett próbái, a koncerttér felépülése time-lapse-technikával stb.) követően a lenyugvó nap halovány fényeinél induló koncert első részét a Rattle that Lock dalai töltötték meg. „5 A.M.”, „Rattle That Lock”, „Faces of Stone” – kezdődött az előadás a legújabb lemez dalaival, de korábbi Gilmour-szerzemények is felcsendültek (pl. „The Blue”), s idővel az este menthetetlenül egy kisebbfajta „Best of Pink Floyd” válogatásba torkollott – érzésem szerint a hallgatóság legnagyobb örömére. Először a sejtelmesen bevezetett „The Great Gig in the Sky” hangzott az afro vokál-szekció kiváló énekével, majd egymást követte – 1-1 újabb szám közbeékelésével – a „Wish You Were Here”, a „One of These Days”, a „Shine On You Crazy Diamond”, a „Run like Hell”, végül (még egyszer felidézve az 1973-as Dark Side of the Moon c. albumot) a „Time” és a „Breathe” is felcsendült, a filmbe beválogatott dalok sorát pedig a The Wallról (1979) származó „Comfortably Numb” zárta le.
A koncertfilm plakátja ('Világszerte egyetlen estén a mozikban')
Nem tagadom, valószínűleg a pécsi Uránia Mozi fél házig telt vetítőtermében ücsörgő maroknyi nézővel egyetemben kényelmesebben éreztem magam annak tudatában, hogy klasszikus Pink Floyd számok is elhangzottak (mi több: főként azok hangzottak el), s nem egy teljesen új Gilmour-repertoárra váltottam jegyet. Ugyanakkor ezzel kapcsolatos a koncert (számomra) egyetlen, ám viszonylag jelentős problémája: ha már Pink Floyd és ha már Pompeii, egy megrögzött rajongónak itt egyvalami állhat az egyenlőségjel végén: „Echoes”. Noha az élő koncert esszenciáját nyersanyagon konzerváló film dramaturgiája jól lett megalkotva, s önmagában is fantasztikus összhatással bír, mégis hatalmas műhiba volt nem eljátszani legalább egy részletet az egykori pompeji film talán legismertebb felvételéből, az „Echoes”-ból. Szó se róla, a darabonként 8-10 perces, hosszú és élvezetes hangszerszólókkal tarkított dalok mennyisége és megvalósítása is kifogástalan volt – számomra speciel nagyjából pontosan aranymetszéstájékon, az 1994-es The Division Bell-ről származó „High Hopes” c. dalnál megtörtént a katarzis – de a ’71-es pompeji „atmoszférát” egyféleképp tudta volna megidézni Gilmour, s pont ettől tekintett el.
Az „Echoes” fájó hiányát nem számítva (nem győzöm hangsúlyozni) fenomenális élményben lehetett részünk; lebilincselő volt hallani, hogy ennyi év után Gilmour hangja és gitárjátéka mit sem kopott, annál inkább: beérett, nemesedett. Tíz oldal sem lenne elég a muzsikusgárda méltó kiértékelésére, így szorítkozzunk arra, hogy valószínűleg a kontinens legjobb session-zenészei működtek közre a koncerten. Pont emiatt neveik hosszú sorának közlésétől itt eltekintünk, nem tagadva viszont el azt az érdekességet, hogy szinte valamennyi közreműködő dublőrként is el tudna helyezkedni alkalmasint − az 50 éves Jack Nicholsont formázó basszusgitárostól, kezdve a dobos Hajdú Steve-en, a vokálos Kálid Artúron, az értelmiségi zongorista Wesley Snipes-on át egészen a szintetizátorokat kezelő Böszörményi István-imitátorig. (A megdöbbentő hasonlóságokról szólván nem bírom megállni, hogy meg ne jegyezzem: ha nem lennék tisztában a történelmi kronológiával, s nem tudnám, hogy tavaly óta épül az új fővárosi sportaréna, azt hinném, a koncertfilmet nem is Pompejiben, hanem a budapesti Népstadionban vették föl. Végül is egy ideje ott sem lehetett használni a lelátókat, csak a küzdőteret…)
Mindent egybevetve leírhatatlan, megfizethetetlen – felénk 2.000 Ft-ért megkaparintható – élmény volt Gilmour pompeji koncertjének mívesre csiszolt felvételét megtekinteni. Volt benne Pompejiből is, a Pink Floydból is egy kicsi, mindez David Gilmour alázatával és szerény félmosolyával. A film láttán az összbenyomásom eleinte hasonlatos volt a két ével ezelőtt bemutatott Roger Waters: The Wal (2015) koncertfilm élményéhez (giga-mega produkció, hétpróbás session-zenészek, ultramodern látványvilág stb.), de a két egymástól nagyon különböző habitusú zenész személyisége segített elhatárolni a két alkotás „üzenetét”. Míg Waters örökkön-örökké arra használja fel a Wall-t, hogy bizonyítsa: miért ő maga jelenti egyedül a Pink Floydot, addig Gilmour csupán azt szerette volna bemutatni, hogy mennyi volt ő a Pink Floydból és ki ő napjainkban. Azt hiszem ez sikerült neki és ennél nem is akart többet mondani. Irigylésre méltó hozzáállás.
További cikkek
