A hónap témája a hobbi, szabadidő, így én is egy mélyen szubjektív témával készültem. Már az is hatalmas gondot okozott eleinte, hogy mit tekintünk egyáltalán hobbinak vagy szabadidős tevékenységnek, hiszen ez tipikusan egy olyan kérdés része, amit mindenkitől azért kérdezünk meg, hogy valami közelebbit megtudjunk róla, ám rendszerint (teljesen érthetően) általános információkkal (sport, utazás, olvasás és egyéb közkeletű panelek) találjuk szembe magunkat. Ez adódik egyfelől a kérdés tartalmatlanságából, hovatovább közhelyszerűségéből, illetve az ismerkedés folyamatának különböző stációitól, mikor is még a két fél óvatosan tapogatódzó harcmodort képvisel.
Mindazonáltal vannak hobbijaink; nekem is talán, de inkább voltak, mint most is lennének. Az amatőr zenetanulás, tini-zenekar alapítás, az állandó szakadatlan foci a grundon, a hatalmas LAN-os videojáték csaták és a válogatott focista-kártyák fanatikus gyűjtögetése mind-mind elmúltanak, mint a romantikus ifjúság, helyébe pedig a szürke fiatalfelnőtt-lét prózája lépett. Persze most is van, hogy kikapcsolódás után vágyva csinálok ezt-azt, de ilyenkor – legnagyobb fájdalmamra – a fentiekhez képest jóval passzívabb tevékenységeket végzek. Ilyen rövid, koncepciótlan időszakok egyik kiváló kitöltője a filmnézés, mellyel el is érkeztünk értekezésünk tárgyához. Függetlenül attól, hogy egyetemi tanulmányaim is megkövetelik a menetrendszerű mozgókép-befogadást, mindig is szerettem filmet nézni: tévében, moziban (amiben persze nagy szerepe volt a McDonald’s-nak), újabban laptopon is (kacérkodva az illegalitással), noha nem vagyok egy született filmfaló, avagy -lexikon. Mindeközben viszont – és most jöhet a felháborodás – mindig ügyeltem és ügyelek arra, hogy lehetőség szerint a filmeket mindig minden körülmények között magyar szinkronnal nézhessem, mi több a szinkron szerelmese vagyok. Ennek olykor tényszerűen alátámasztható, de többnyire mélyen szubjektív, továbbgondolásra csábító okairól szól ez a kis írás.
1. Nem beszélek nyelveket
Így van, nem beszélek nyelveket, ez a pőre igazság, amit – mivelhogy a legszubjektívebbtől haladunk a tényszerűbb felé – nem szégyellek így az elején bevallani. Na jó, huszonegy éves fejemmel, átverekedve magam az általános és középiskolai tanáraim vadorzásán, leküzdve önnön lustaságomat, illetve százszor áldott külön-tanárom nagy-nagy erőfeszítései, de főként rugdosása révén nagy nehezen eljutottam az angol nyelv középszintű ismeretéig. De ez ne tévesszen meg senkit. A B2-es papír egy csalóka kategória: magába foglalja a túlontúl lusta anyanyelvi szintű beszélőt, aki a fél életét angolul éli (így olvas, néz filmet vagy videót, stb.) és a hozzám hasonló activity-bajnokokat is, akiket egy ázsiai leánycsoport útbaigazításától is lever a víz. Minthogy más nyelvnek sem vagyok ismerője, és az angolt is csak kényszerű közvetítő oldatként vagyok képes alkalmazni, nem kell magyaráznom, miért szaladok hanyatt-homlok a szinkronhoz.
2. A magyarok (és a világ lakosságának jelentős része) sem beszél nyelveket
Az előbbi fejtegetést nyugodtan tekinthetné nárcisztikus önsajnáltatásnak a felülemelkedett olvasó, ha éppenséggel nem lenne igaz a magyar lakosság legnagyobb részére és általában az emberiség jelentős hányadára. A nyelvtudás (efelől kétség nincs) minden korban a mobilitás csatornája volt kezdve a középkori papoktól, írástudóktól, egészen a mai felnövekvő értelmiségi közegig. Ugyanakkor mindig is olyan tudás volt, mely, ha nem kötődtek hozzá funkcionális, konkrétan a boldogulással kapcsolatos érdekek (mint pl. a vegyes nyelvű településeken egymás megértése), akkor többnyire a magasabb rendű osztályok privilégiuma volt, és nincs ez máshogy most sem. Szükségszerű tehát, hogy mivel számtalan ember, közösség, társadalmi réteg – tulajdonképpen bolygónk lakóinak uralkodó része − éli le nyugodt szívvel az életét azzal a (megalapozott) tudattal, hogy nincs szüksége idegen nyelvtudásra (akármit is mondanak a 21. század globalizált világáról) a könyv, a sajtó, a film vált inkább a popkultúra részévé, idomulva a fordítás révén a tömeg igényeihez.
3. Nincs idegesítőbb, mint felirattal filmet nézni
Közeledünk a filmhez magához; kardinális kérdés, hogy mi történik, ha véletlenségből nem jutunk hozzá egy alkotás szinkronos változatához. Jobb esetben a magyar, rosszabb időkben az angol (vagy amilyen idegen nyelvet beszélünk) feliratokra kell fanyalodunk. Amellett, hogy rendkívül méltányolom az eredeti nyelv + felirat nyelvi kompetenciára gyakorolt hatását, el kell mondjam, hogy kevés idegölőbb tevékenység létezik a feliratos filmnézésnél. A diszkréció miatt a kép aljára pozícionált felirat potenciálisan eltereli a figyelmet a film lényegéről, a képiségről: a színészi játékról, mimikáról, a vizuális kompozíció nyugodt megszemlélésétől. Továbbá a különböző, netről összehalászott feliratok megbízhatatlanok (ha például késik vagy siet, azzal a magamfajta digitális analfabéta mit sem tud kezdeni), az égetett felirat meg olyan, mint a borostyán: ha egyszer elterjedt a kertben, az Isten nem űzi el onnét.
4. A (szinkron)színészeknek is meg kell élni valamiből
Továbbra sem tekinthetünk el attól, hogy a film- és tévéipar tömegigények kiszolgálója, így tömeges számú szereplője van, sok-sok apró fogaskerék a gépezetben, amely előre viszi a gyártás-forgalmazás-bemutatás rendszerét. Ebben a szférában a szinkronszínészek szerepe igen nagy, mivel az instant létbizonytalansággal kecsegtető színházi lét mellett megélhetési forrást jelent a színészeknek, kiszolgálva azt embertelen audio-vizuális információdózist, amely a 21. században életünk részét képezi (kezdve a gyermekrajzfilmektől, egészen a tudományos ismeretterjesztő műsorokig és fancy gasztronomóiai kiszavazó show-kig). Ugyanakkor foglalkoztathat a szinkron olyan „szakosodott” magyar hangokat, akik színészként nem állnák meg a helyüket, de kiváló orgánumukkal napról napra elbájolnak minket, vagy olyan marginalizálódott színészeket is, akik ilyen-olyan okokból (politika, pénz, árulás stb.) kikerültek a fősodorból, publikus bojkott alá esnek, vagy éppen csak rossz a kártyajárás.
5. Segíti a filmek könnyebb beazonosíthatóságát
A megértés mellett praktikus előnye is lehet a szinkronnak a mozinézők számára, jelesül, hogy a favorizált színészekhez kapcsolódó (nem ritkán hasonlatos műfajú és sztorijú) egyre-másra megjelenő nagyjátékfilmek útvesztőjében komoly orientáló szerepe lehet annak, hogy egy-egy filmben ki volt a magyar hangja az adott karakternek. Jóllehet, nem mindenkinek olyan nagy az affinitása az unalmasnak tűnő magyar munkatársak szürke neveinek megjegyezésére, nekem speciel gyerekkorom óta fülembe csengnek a kezdőfőcímek szlogenjei. („Magyar szöveg: Pataricza Eszter, magyar hangok: Menszátor Magdolna, Zsótér Sándor stb.”) Az is előfordulhat persze, hogy mindennek nincs nagy jelentősége, mivel a szinkronstáb – jó érzékkel – következetes ugyanazt a magyar hangot alkalmazza egy külföldi színésznél (tipikus esete ennek Hugh Jackman és Sinkovits-Vitay András megfeleltethetősége), viszont ha ebbe egy új szinkronhang belerondít, megnyílik a tér a közös nemtetszésnek és a film rögzül mint negatív példa. (Bevallom töredelmesen, magam is kisebb belső összeomlásokat élek át olykor, amikor azt tapasztalom, hogy valamilyen Woody Allen-filmben nem Kern András Allen magyar hangja, s ezek az esetek mérgezett nyílvesszőként fúródnak szívembe. De mind meg is jegyzem ezeket a filmeket.)
Woody Allen kiszól a közönséghez - Kern András hangján (Annie Hall, 1977)
6. A szinkron mint egyedi színészi teljesítmény
Ha esztétikai szemmel nézzük a továbbiakban, nem mehetünk el amellett, hogy a szinkronszínészet ugyanúgy művészi felkészültséget, (jóllehet más-más) speciális készségeket és rutint igénylő tevékenység, mint a hagyományos színházi imitáció. A színésznek fel kell készülnie, a szövegkönyv és a mozgóképi anyag alapján megáévá kell tennie a szerepet és – mivel nem létezik két ugyanolyan hang – saját szájíze szerint megformálnia, prezentálnia azt. S noha ezt az adott produktum jellege, műfaja felülírja (nyilván nem azonos a szinkronszínésztől elvárt beleérzés egy reality műsor és egy művészfilm esetében), ha filmet nézünk, mindig gondolnunk kell arra a befektetett művészi invencióra, belehelyezkedésre, amit a magyar hangok prezentálnak csupán a mi kényelmünk kedvéért.
7. Mint kreatív, kontextushoz kötött alkotó tevékenység (improvizáció, humorfaktor)
Továbbgondolva azt, hogy mennyi méltányolandó energiájába, idejébe és felkészültségébe telik egy színésznek a megfelelő magyar hang megalkotása, kiterjeszthetjük a szinkron szerepét magára a komplett produkcióra. Mint a Kosztolányi-féle fordítási irányzat elkötelezett híve, vélelmezem, hogy a fordítás (lévén lényegileg lehetetlen, de kényszerű vállalkozás) nem mechanikus munka, hanem alkotó tevékenység. Miképp egy külföldi regény vagy vers szóképei sem feleltethetők meg önnön tükörfordításuknak és a fordító kerül az author szerepébe, úgy a szinkront gyártó technikai gárda is kreatív teamként lép elő. Ez leginkább akkor érdekes, ha a magyarra át nem ültethető, a nyelvhez szorosan kötődő nyelvi fordulatok, poénok tarkítják a szöveget, így a magyar szövegkönyv létrehozása komoly alkotói ambíciókat, s ezek értő interpretálását is megköveteli. Ennél a témánál ellenérvelhetnének az idegen nyelvek széles ismerői a „rossz magyarításokkal” és az elveszett Woody Allen-poénokkal az Annie Hallból, de kérdem én: ha úgyis merő ábránd tökéletesen lefordítani egy-egy jól sikerült csattanót, hát miért ne lenne becsűbb dolog egy saját kitalálásán fáradozni?
8. A szakfordítás mint a kulturális folytonosság megteremtője
Komolyan véve a fordítást, mint kulturális praxist, elmondhatjuk, hogy bár tudat alatt vágyakozunk a Bábel előtti éteri állapothoz, mégsem valószínű, hogy a legközelebbi időben egy nyelvet fogunk beszélni. Ha sok idegen nyelvet ismerünk, tudván, hogy ez a mobilitás útja, nem fogunk tudni eredeti nyelven olvasni, nézni minden és minden kulturális produktumot – még az önjelölt Vágó Istvánok és akadémiai professzorok sem. Ez pedig hatványozottan igaz a tömegkultúrára: a tömegszórakoztatás, mely – tévedés ne essék! – nem csak angolszász játékfilmekből áll, felszippant mindent a német szatírától kezdve a portugál főzőműsorig, a szlovák szociótól a török ismeretterjesztő magazinig. Az élet rendje, s a reformáció korából eredő modern eszmék folyománya, hogy a kultúra közvetítésének fontos forrása a fordítás, nyelvi átültetés. Eredendően a művelődés logikájából következik, hogy míg nyilvánvalóan nem lehet egy nemzet nyelvi/logikai/stb. kompetenciáit egy csettintésre feltornászni, addig egy-egy tartalom megismerésére (akár megszerettetésére) a fordítások mindig lehetőséget nyújtanak. A fordítás (így a szinkron is ingyenjegy egy olyan szalonba, ahova egyébiránt nem léphetnénk be.
½ A magyarok 2017-ben is a szinkron mellett teszik le a voksukat
S ha nem lett volna elegendő argumentáció a fenti nyolc öntörvényű felvetés, álljék itt mindezek fölébe magasodva maga a népakarat: 2017-ben a magyarok nagy többsége – egyébként évek óta töretlenül – kiáll a szinkronos filmek mellett. Mint a filmtett.ro portálon olvasható (http://www.filmtett.ro/hir/5547/a-magyarok-tobbsege-tovabbra-is-ragaszkodik-a-szinkronizalt-filmekhez), a Cinema City összlakosságot reprezentáló mintájának 78%-a néz magyarul filmeket, s ez az arány még a 16-29 évesek körében is 59%.
Persze nem gondolom vélekedésemet megfellebbezhetetlen igazságnak, mégis jól esik, hogy a magyar néptömeg mögöttem van. Vagy máshogy fogalmazva: ha másban nem is, ebben legalább reprezentálom a tisztes magyar átlagot.
További cikkek
