Mámor… szövegdobozból kinyúló, tollban mondó süketelések sokasága, melyben virágzik a hajnal varázslatossága. A napból kinyúló fénysugár energiával feltöltő páratlansága. Számomra ez az írás.
Mindentől és mindenkitől független érzések kavargása, mint virágnyelven írt mesekönyvek száza. Sok mindenen tűnődik az ember közben, mereng a múlton és terveket sző a jövőben. És ilyenkor, amikor magunkba mélyedve szemléljük a világot, jön az ihlet, az a bizonyos kigyúló fény az elménkben, ami a gondolatokat szavakká formálja és a kezünk hihetetlen gyorsasággal pötyög a klaviatúrán, nehogy elfelejtse még azt az apró kis gondolatot, mely a lelkünk legmélyéről fakadt, mert lehet, ez lesz az, az apró morzsa, mely a legkifejezőbb lesz számunkra.
Minden, igen, minden fontos, amit gondolunk és néha az ember úgy érzi, ezt muszáj megosztania a külvilággal, mert lehet – de csak lehet -, hogy a világ ettől lesz egy kicsit jobb hely. Nem biztos, hogy mindenki érteni fogja, ahogy az sem, hogy egyetért-e velünk, csak az számít, hogy mi hogy érezzük magunkat közben. Mert lehet, hogy megpróbálsz valamit átadni magadból a külvilágnak és nem sikerül, de mégis megtetted. És az érzés, amit ilyenkor érzel, nagyon fontos lesz számodra. Szárnyalás és zuhanás.
Ez a mámor… Ez az írás..
*
kép forrása: minuszos.hu
További cikkek
