Hosszú távú munkába kezdek az elkövetkező időben, ami a cikkírást illeti. Mint a címből is látszik, a magyar popzene 1967-től datálható ötven éves múltját szeretném felvázolni, havonként egy-egy év legfontosabb eseményeit, alkotásait, előadóit bemutatva, reményeim szerint legalább az 1987-es esztendőig. Ez a távlat, melynek általam önkényesen kiválasztott kezdete pont ötven év távolságra esik tőlünk, számtalan értékes tehetséget, előadóművészt, együttest és egységes mintázatú stílusirányzatokat termelt ki, melyek érdemesültek az utókor általi megidézésre, értékelésre. Ugyanakkor ennek az időszaknak a jelenségei, nagyhatású momentumai – noha mi ezt már szinte észre sem vesszük − nagyban megalapozták a mai populáris kultúránk konvencióit. Így nem érdektelen megvizsgálni, miként jutottunk el Az utcán-tól az Apu, vedd meg!-ig; s végtére is: ennek az ötven évnek a zenekultúráját vizsgálva nemcsak a magyar popmuzsika töredékes hangzó lexikonját kapjuk meg, hanem egy szeletet Magyarország társadalomtörténetéből – múltunkból. Említettem, hogy önkényes startkő az 1967-es év a részemről. Igen, így van; „az elbeszélés nehézségei” alól az autodidakta rocktörténész sem vonhatja ki magát, pláne, ami a korszakolást illeti. Itt lép be az önkény, amely szükségszerűen egyoldalú, de segít elkezdeni a történetmesélést. Mindenesetre több kezdőpont is kínálkozott: 1962, amikor is az első, valóban beat zenét játszó zenekaraink (Illés, Metro, Omega) alakultak? Vagy 1963, amikor külföldi tévéfelvételeken keresztül Magyarországra is betört a Beatles-láz és megrendezték az első magyar (botrányba fulladt) beatfesztivált? 1965, amikor összeállt az Illés-együttes klasszikus felállása és a Szörényi−Bródy szerzőpáros megírta első magyar nyelvű dalait? 1966, amikor ezek a szerény dalok kislemezre vétettek és a Magyar Televízió megrendezte az első Táncdalfesztivált? És még sorolhatnám akár 1970-ig is. De én mégis az 1967-es esztendőt választottam, mivel ebben az évben jelent meg a már kortársi közegben is egyértelműen az új ifjúsági kultúrát deklaráló Ezek a fiatalok című film (rend. Banovich Tamás), s ennek zenéje mint az első magyar beat nagylemez (LP), rajta az Illés, Metro és az Omega, valamint Koncz Zsuzsa és Zalatnay Sarolta dalaival. Korábban is voltak már magyar nyelvű dalokat tartalmazó felvételek, sőt kezdetleges videoklipek is készültek a műfaj népszerűsítésére (pl. Koncz Zsuzsa: Rohan az idő), de nagylemezen – mely a CD-s stúdióalbum formájában bizonyos mértékig ma is a könnyűzene szimbolikus adminisztratív alapegysége – ekkor jelent meg önállóan a beat, s ezt egészítette ki az ifjúsági kultúra korabeli legfőbb fóruma: a film, méghozzá egy egészestés alkotás formájában. Ebben az írásban legfőképp erről a filmről, a belőle készült albumról, s a benne szereplő előadókról beszélek, s érintőleg az Ezek a fiatalok képkockáin nem látható, kisebb előadókról is.
Az Ezek a fiatalok c film plakátja
Banovich Tamás, a rendező (a háttérben Koncz Zsuzsa és Antal Imre)
Mint mondtam tehát, 1967 és az Ezek a fiatalok inkább adminisztratív határkő lehet szempontunkból, hiszen a korszak jellegadó zenekarai már működtek, némileg elsajátították az illegális külföldi rádióadásokból (Radio Luxemburg, Szabad Európa) sugárzó stílust, valamint az új szubkultúra népszerűsítésének is voltak már fórumai. A beatelőadók és zenekarok foglalkoztatására és befogadására egyre-másra nyíltak meg vagy alakítattak át különböző fővárosi és vidéki művházak, klubok; noha klasszikus értelemben vett könnyűzenei lap nem volt, az Ifjúsági Magazin ellátta ezt az igényt; kislemezt már korábban is sokan felvehettek, s ezek a dalok – kis szerencsével − a rádióba, tévébe is bekerülhettek. Az Ezek a fiatalokban így szükségszerűen nem szerepelhetett minden, a korszakban már hírnevet szerzett zenekar és előadó. Majdnem egy nagylemeznyi SP-jük okán, s a magyar nyelvű dalok úttörőjeként egyértelműen az Illés-együttes volt a legismertebb banda, így ők, s a velük már fúzióban működő Koncz Zsuzsa kapta a legtöbb szerepet a forgatókönyvben (Koncz egyébként a film egyik főszereplője is volt, Kolos Zsuzsa néven), a többi fellépő azonban inkább a következő évtizedekben elnyert presztízs felől visszatekintve tűnik jelentősnek – a korszakban még nem voltak mérhetőek az Illéshez. Az Omega ekkoriban – még azon vacillálván, hogy bevegyék-e Presser Gábort a csapatba – nem tudott magyar nyelvű dalokat írni, s stílusuk nem volt kiforrott, nem léptek még túl a Rolling Stones-t mímelő garázszenekar szerepkörén. (Nem véletlen, hogy a filmben egyetlen dal erejéig kaptak szerepet: Koncz Zsuzsát kísérték az Ez az a ház c. Illés−Bródy dal alatt, egyébként böcsületes módon.)
Koncz Zsuzsa és az Omega (Ez az a ház)
És a film másik főszereplőjével, Koroknai Lacival (Kosztolányi Balázs)
A jó anyagi körülményeknek örvendő Metro több szempontból is kedvező helyzetben volt: a jóvágású Sztevanovity Zorán már 1963-ban megmutatta magát a Ki mit tud?-on, s a zenekar két zeneszerzői tehetséggel is rendelkezett Schöck Ottó és Frenreisz Károly személyében, kiegészülve Zorán testvérével, Dusánnal, mint ígéretes szövegíróval. Zoránéknak ebben az évben már jelent meg önálló kislemeze (Édes évek), mely némileg lágyabb, Roy Orbison-os melodikusabb hangulatával el is helyezte őket a korszak stílus-skáláján; az Ezek a fiatalok című lemezre végül két daluk került. A meglehetősen bohó Mostanában c. számban Zalatnay Cinit kísérik (s Zorán is megvillantja, vélhetően utoljára szólógitárosi „oroszlánkörmeit”), ugyanakkor a Gyémánt és arany c. Schöck Ottó szerzemény – noha stílusát tekintve nemigen szakad el a korabeli táncdaltól, s szövege is rendkívülien didaktikus, pláne fiatalokhoz mérten − az album egyik legszebb momentuma.
Sztevanovity Zorán és Zalatnay Sarolta (Mostanában)
A Metro együttes
A fentieken kívül a filmben és az albumon egyaránt kizárólag az Illéshez köthető dalok szerepelnek, szám szerint kilenc. A Ta-tarada-dam egyfajta mozgalmi induló szerű keretét képezi a kompozíciónak; a lemezen első dalként, a filmben pedig zárásként szerepel, némileg (egyébként az egész filmre jellemzően) barátságos szocialista ifjúsági kezdeményezéssé puhítva vissza az alapvetően társadalmi feszültségeket (generációváltást) is bemutatni kívánt tematikáját. Bródyt már idejekorán vonzották a modern környezetben is változatlanul meglévő fájdalmas emberi történetek, ennek egyik első remeke a Koncz Zsuzsa énekelte Szőke Anni balladája Illés Lajos zenéjével. Az Eljöttél és a Láss, ne csak nézz c. Szörényi−Bródyk, noha nem kevés egyéni hangot hordoznak, nagyon emlékeztetnek a korai Beatlesre, ám a Sárga rózsa és az első hallásra riasztó Bolond lány már kijelöli az Illés későbbi népies vonulatát. Az album legjobb dalai közé tartozik a Fáradt vagyok, valamint Szörényi Levente és Koncz Zsuzsa duettje, a Néma szerelem, mely egyfelől egy későbben nem folytatott (progresszívabb) lírai irányát villantja fel a Szörényi−Bródy műhelynek, emellett a film azon kevés jelenetei közé tartozik, melyben a szinte mellékes szerelmi cselekményszál (a zenével analóg képi kompozíció révén) metaforikusan összekapcsolódik a dal közvetítette érzelmi töltettel. S talán a film legismertebb epizódját – mint amolyan korai videoklipet − is egy Illés-szám tette híressé, mikor is Koncz (Kolos) Zsuzsa a zenekari próbán sokadik nekifutásra elénekli a Miszter alkoholt (Szörényi Szabolcs−Bródy János).
Levente és Tini silabizál (Eljöttél)
Az Illés-együttes
Az Ezek a fiatalok c film a megvalósításra nehezedő kultúrpolitikai nyomás miatt se nem lehetett a kor ifjúsági kultúrájának kendőzetlen képe, se nem vált a filmszakma kitüntetett alkotásává, ugyanakkor mégis amolyan „kult-film” lett, a magyar poptörténet legfontosabb, mai napig legtöbbet vetített dokumentuma. Noha számomra a film képi világa semmiképp sem nem tartozik a vállalhatatlan kategóriába, mégis, vékonyka cselekménye és elszelídített kérdésfeltevései miatt kevésbé élvezetes alkotás, mit amilyen fontos történeti anyag. Mind a kortársak számára, mind a mai néző szemszögéből az képezi legnagyobb értékét, hogy élethű szituációk során örökíti meg a „nagy generáció” zenészeinek életeseményeit, nagyon korán, szó szerint a startkőtől néhány lépésre. S ehhez hozzá is tehetjük, hogy a film, s a zenéjéből kiadott azonos című LP kanonizálta is azt a nagyon szűk névsort, amit „magyar beat”-nek nevezünk. A film egyfelől reálisan belátható okoknál fogva csak fővárosi zenészeket mutatott be, így a „hatvanas évekbeli zenei élet” képe eredendően a budapesti Illés-, Metro- stb. klubokkal asszociálódott, nem véve tudomást a főváros és a vidék között tátongó mindenfajt különbségekkel, jóllehet vidéken is számos zenekar alakult a korszakban. Emellett természetesen kimaradtak olyan előadók is, akik nagyjából a film szereplőivel azonos, fényes karriert futottak be, s már 1967-ben is nagy hírnévnek örvendtek, például Kovács Kati, s persze olyanok is, akik a korszakban viszonylag híres zenészek voltak, ám rövidesen teljesen elfelejtődtek (vagy csak egy szűkebb szubkultúra őrzi őket), például az Atlantisz, a Syrius vagy az ős-Neoton. A magyar audio-vizuális kultúra egyébiránt később szerteágazóbban, jobban a valóság „velejébe hatolva” (inkább a dokumentumfilm műfajában) tudta bemutatni, s így árnyaltabban feltárni az új könnyűzene társadalmi helyzetét, mindenesetre az Ezek a fiatalok így is nagy lépés volt egy szimbolikus terepasztalon, melynek élére az van írva: „magyar pop”. Egyfelől (ez vitathatatlan) a korszak legnívósabb együtteseit igyekezett bemutatni a fiatalok után már a nagyközönségnek is; fordulópont volt a beatzene népszerűsítésének ügyében az eleddig esetleges és kiszámíthatatlan próbálkozások után; s végezetül utat nyitott a fiatal zenekaroknak, előadóknak is önálló nagylemez készítésére, mely eddig a könnyűzenében kizárólag a magányos táncdalosok privilégiuma volt.
Egy hónap múlva a nem kevésbé eseménydús 1968-as évvel folytatjuk!
További cikkek
