Legutóbb, egy hónappal ez előtt valami olyasmivel búcsúztam el, hogy az 1969-es esztendőben majd aztán mozgásnak indul minden a magyar popéletben, az állóvíz hullámzásnak indul − mintha legalábbis egy folytatásos regényfejezet egyik titokteljes jelenetét szakítanám félbe, ebből remélve az olvasók visszacsábulását. Utólag felül kell bírálnom elhamarkodott nézeteimet: a magyar beat (s majd pop) korai történetét végigtekintve az 1969-es év sokkal szabályszerűbb, a megelőző intézményes struktúrába beleilleszthető periódus volt, mint amilyen lesz az 1970-től meginduló átalakulási folyamat. A Beatles 1970-es megszűnése, mint szimbolikus törés az egész nemzetközi könnyűzene-kultúrát meghatározta, de gondolhatunk az olyan új tendenciákra, mint a hard rock (Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin stb.) vagy a country rock (CCR, Eagles) kialakulása és korai elterjedése, mely hazánkban is nem csekély hatást fejt ki a továbbiakban.
Az 1969-es évad Magyarországon sokkal inkább az utolsó olyan szakasz, amikor a még ’60-es évek elején-közepén felfedezett reprezentatív zenekarok (Illés, Metro, Omega) és előadók (Koncz Zsuzsa, Zalatnay Sarolta) uralták az új könnyűzene egészét. Még nem szenvedték el a tagcserék, „új hullámok” és intézményes változások keserű tapasztalatait, s nem kellett oly mértékben szembenézniük a hegemóniát megbontó új tendenciák, együttesek, szólisták feltűnésével, mint ahogy az nyugaton már megkezdődött. Abban az évben, amikor Amerikában a White Lake-en megrendezték az első, három nap zenét és békét ígérő Woodstockot, addig nálunk még Táncdalfesztivált rendeztek, és kizárólag az említett presztízselőadók jutottak nagylemez lehetőséghez.
Nem volt még olyan év a korai magyar popzenében, hogy az ifjúságot leginkább elérni és mozgósítani képes kommunikációs és művészeti forma: a film ennyire együtt élt volna a beatmozgalommal. Történetünk elején sokat elidőztünk az 1967-es Ezek a fiataloknál; természetesen legjelentősebb zenekaraink, énekeseink ezután is feltűntek egy-egy alkotásban, pl. az Illés-zenekar és Kovács Kati dalai a Holdudvar és az Eltávozott nap (rend.: Mészáros Márta) c. filmekben. 1969-ben azonban – mikor is a külföldön olyan filmek készültek, mint Tarkovszkij Andrej Rubljovja, a Szelíd motorosok (rend.: Denis Hopper) vagy itthon Fábri Zoltán remekművei (Isten hozta, őrnagy úr!; A Pál utcai fiúk) és Bacsó Péter hosszú időre betiltott A tanú c. filmje – elkészült az első olyan magyar alkotás, mely kifejezetten a beatzenekarokkal foglalkozott, a nemrégiben elhunyt filmrendező, Kovács András műve: az Extázis 7-től 10-ig c. dokumentumfilm. A korszak ezen nagy teljesítménye mellett természetesen a népszerűbb zenekarok, szólisták folytatták a „bedolgozást” a filmiparba: 1969-ben az Illés két filmben is feltűnik hangban (Bűbájosok, rend.: Rózsa János) és képben is Az oroszlán ugrani készül (rend.: Révész György) c. filmben, melynek utolsó képsorai lényegében a Miért hagytuk, hogy így legyen? c. dal „klipjeként” váltak ismertté. Ezen kívül külön érdekesség, hogy a korszak legaktívabb filmes beaténekesnője, Kovács Kati főszerepet játszott 1969-ben a Fényes szelek c. filmben, a modern magyar film külföldön legismertebb művésze, Jancsó Miklós nagysikerű alkotásában.
Mint korábban emlegettem, ’69-ben megszaporodtak a magyar könnyűzenei nagylemezek: az 1968-ban szelíd és egyedüli kuriózumként megjelent Trombitás Frédi… után a kínálat hat LP-re bővült, a "művházak" fiataljainak erről a palettáról kellett választania, avagy ennyivel volt kénytelen beérni. A hat nagylemez mindegyikére kitérek a következőkben.
Az Illés – Ludas Matyi módjára háromszorosan torolván meg, hogy nem az övék lett az első magyar beat nagylemez felvételének lehetősége – az MHV jóindulata révén 1969-ben két albumot is kiadott, valamint 1970 tavaszán angliai turnét is elhalászott az Omega elől, melynek aztán nem lettek kifejezetten kedvező következményei… (de ezekről a tárgyévben bővebben lesz szó).
Nehéz az út (1969)
Illésék Az oroszlán ugrani készül c. filmben
Az első „hivatalos” album az 1968-ban lemezre vett Nehéz az út, mely (a Trombitás Frédihez hasonló módon) főként már korábban kislemezen megjelent dalokat fűzött egybe Keresztes Tibor (Cintula) konferálásával. Az albumon, melynek érdekes módon pont a címadó dala nem vált kifejezetten híressé, megtalálhatóak a legnépszerűbb korai Illés-nóták (Oh, mondd; Sárga rózsa; Little Richard; Ne gondold), az előző évi Táncdalfesztiválon hatalmas sikerre szert tett Amikor én még kissrác voltam, és persze olyan dalok is, amiket kifejezetten erre a nagylemezre tervezetten írtak, például Szörényi Szabolcs magánszáma, Az ész a fontos, nem a haj. A zenekar korabeli termékenységét jól jellemzi, hogy a Hungaroton 2005-ös díszkiadásán tíz további bónuszdal is felkerült a CD-re az 1968-ban készült kislemezek anyagából, köztük olyan darabokkal, mint a már említett filmzenék (Miért hagytuk, hogy így legyen?; Kis virág) vagy a 2000-es évek „Privát rocktörténet” c. riportfilmsorozatának szignálját adó Nem érdekel, amit mondasz.
Az Ezek a fiatalok pop-art borítóját továbbvivő második album (1969)
Az első önálló Koncz-lemez (1969)
A frissen felvett Illések és pofonok c. második lemez azonban sokkal egységesebb, kimunkáltabb, s – örök közhely – sokak szerint az Illés legjobb albuma. Ez a feltevés, mind a megelőző zenei teljesítmény, mind a zenekar 1970 utáni sokirányú (adminisztrációs, belső szellemi, közösségi és némileg zenei) passiója és későbbi lemezeik némileg meg nem érdemelt lebecsülése tükrében is tartható. Nem mintha a mennyiség lenne a lényeg, de az Illések és pofonok volt az egyetlen Illés-album, amin a korábbi és későbbi lemezekkel ellentétben összesen 16 dal szerepelt, a megszokott 12 helyett. A zenekar mindegyik számot érezhetően az új lemezre, kifejezetten egy egységes koncepció részének szánta, s a Nehéz az úttal ellentétben itt nemcsak a kanonizálódott Szörényi–Bródy szerzőpár jegyezte dalok szerepeltek, hanem Illés Lajos szerzeményei is (Lehetett volna, Oh, Kisleány). Azon túl, hogy az album egységességében is a legkiforrottabb Illés-munkának tekinthető, a dalok tartalmát tekintve is ez tűnik a legsokrétűbb, sokszínűbb, számos hangulatot, nemzedéki érzést kifejező LP-jüknek. A zenekar reflektál saját praxisára, sikereire (Újra itt van, A beérkezett levelekre válaszolva), a prózai világ szükségszerűségeire (A Kugli, Reklám Úr); többféle lírai vagy balladisztikus formában jelenik meg a szerelem narratívája (Lehetett volna, Ígérd meg, Oh, Kisleány, Sárika); és az ifjúság kételyekkel teli szituációi (Emlékszem, esténként; Téged vár; Lusta vagyok; Két év nem sok); s persze húsbavágó, aktualitásértékű vallomásokkal is kifejezik az egyén és a közösség viszonyát (Keresem a szót, Nem akarok állni).
Részben Illésékhez kötődik az év harmadik albuma – egyben a „megosztott első” önálló beatelőadói nagylemez Magyarországon– Koncz Zsuzsa Volt egyszer egy lány c. LP-je. Azért csak részben, mert ez volt az egyetlen olyan Koncz-album, melyen még (mind szerzőségben, mind hangszerelésben) fele-fele arányban keveredtek a táncdalos, presztízsszerzők (Páyer András, S. Nagy István, Shöck Ottó stb.) által írt melódiák az Illés dalaival. Mindazonáltal, főként a Koncz Zsuzsának mindig is nagyobb volumenben dalokat író Illés Lajos szerzeményei nyomán az énekesnő rövidesen végleg az új könnyűzene mellett tette le a voksát. Első albumán, jó néhány elfeledett dal mellett már megjelennek az Illés korábbról / későbbről jól ismert darabjai, pl. az előző évi Táncdalfesztiválon bemutatott Színes ceruzák, vagy a Szörényi Szabolcs énekelte, kislemezen megjelent Régi dal. S persze len maradhatott le a táncmelódiák és a korai Shadows stílusát még magán viselő első igazi Szörényi-szerzemény (egyben az első magyar „videoklip”), a Rohan az idő, mely egyike az énekesnő első sikereinek, s amely egyszersmind letéteményese volt az Illés-zenekar és Koncz Zsuzsa hosszú távú együttműködésnek.
Metro I. (1969)
Zalatnay Sarolta első, Frenreisz Károly és a Metro által kísért albuma (1969-70)
1969-ben a Sztevanovity-fivérek és Frenreisz Károly együttese, a Metro még tudta tartani a lépést az Illéssel és az Omegával, így – az MHV bizalmát élvezve – ők is elkészíthették első és tulajdonképpen egyetlen igazi stúdióban felvett albumukat, a zenekar nevét viselő Metro-t. Az együttesből a lemez megjelenését követően hamarosan kiváló Schöck Ottó melodikus dalai jól jelzik azt az enyhe stílusbeli differenciát, mely a Metrót – más korabeli zenekarokhoz képest − mindig is megkülönböztethetővé és a régi tánczenéhez hasonlatosabbá tette. Persze korai ütemesebb dalaival (Citromízű banán, Felmásztam egy jó nagy fára, A pénz) Frenreisz Károly is megpróbált érvényesülni, de összességében az együttes főprofilja a szelídebb dallamok maradtak, s legsikeresebb dalaik (Régi kép, szobrok; Mária volt) is leginkább ebből a stílusból táplálkoznak.
Számszakilag a Metro is két lemezt jegyezhetett a ’69-es évad során, hiszen ők készíthették el Zalatnay Cini − Koncz Zsuzsa és az akkor még önálló lemezzel nem rendelkező Kovács Kati mellett a harmadik országosan ismert beaténekesnő – első lemezét, a Ha fiú lehetnék c. LP-t. Az év során készült, majd 1970-ben megjelent lemez valamennyi dalát a Metro kísérte, s szerzőjük főként Frenreisz Károly volt. Itt jelentek meg elsőként a 60-as évek táncdalos sikereit (Hol jár az eszem, Nem várok holnapig) folytató könnyed, hamar ismerté vált slágerdalok (Tölcsért csinálok a kezemből, Nem vagyok én apáca), melyeket később más zenekarok közreműködésével (LGT, Skorpió) további Frenreisz-számok követtek. (Egészen, míg Cini végérvényesen ki nem került a könnyűzene első vonalából.)
A hattagú Omega legsikeresebb albuma...
... és a tagok arcképe a lemez ajándék-leporellóján
A legfiatalabbakat, a „nevető harmadikat” hagyván a végére, újabb közhelyt puffogtatva el, kijelenthetjük, hogy az Omega is 1969-ben készítette a 60-as évek legsikerültebb albumát, a számos ismert slágert és kult-nótát tartalmazó Tízezer lépést. A zenekar második albuma, túl a Gyöngyhajú lányon és a Petróleum lámpán, talán azzal vívhatta ki magának a „Presser-éra legjobb lemeze” gyakori (s érzésem szerint némileg eltúlzott) megnevezését, hogy egyben megerősítette stílusában a Trombitás Frédin már nyomokban fellelhető keményebb „Omegás” hangzást (Tízezer lépés, Tűzvihar, Félbeszakadt koncert, Tékozló fiúk, Kérgeskezű favágók), s egyszerre operált jellegzetes ámde befogadható (a Metro táncdalos stílusától erőteljesen eltérő) slágerdalokkal (Udvari bolond kenyere, 1958-as boogie-woogie klubban). Ezt a pozitív kettőséget tükrözik az együttes ekkoriban készült nagysikerű kislemezes dalai: a Rolling Stones-vonalat folytató Nem tilthatom meg, a lírai Naplemente és a zenekar újabb öndefiniáló slágere, a bohókás Régi csibészek. A lemez korabeli elismertségét mutatja, hogy azonos címmel tévéműsor is készült 1970-ben a lemez dalaiból, valamint a zenekari legendárium szerint az 1969-es újabb brit turnét követően Kóborék ajánlatot kaptak a lemez külhoni megjelentetésére (melyhez készültek is angol és németnyelvű kislemez felvételeket), ám az MHV jótevői itthonról hathatósan megfúrták a tervet, s így nem vált a Gyöngyhajú lány a latin világ slágerévé.
Noha ’69-ben a kevésbé ismert fővárosi és kisebb vidéki zenekarok nem kaptak nagylemez-felvételi lehetőséget, számos új fiatal együttes, előadó indult útjára, akik egypár év múlva, a ’70-es évek közepétől LP-t is készíthettek. Ebben az évben alakul meg a Malek Miklóssal és Solymos „Tónival” felálló, később szórakoztató zenében feloldódó Express, illetve az akkor még leányzenekarként működő, majd Nagy Feró csatlakozásával punk bandává avanzsáló Beatrice. Az 1969-es Táncdalfesztiválon bemutatott Egyszer volt c. dalával vált országosan ismertté a Závodi János, a későbbi Piramis-alapító és Victor Máté, zeneszerző és leendő rock-bürokrata nevével fémjelzett, ámde rövid életű Nos-Stop, s ekkor alakult meg a ’70-es években sikeres slágerzenekarrá váló Corvina is, mely (eleinte „Rengers” néven) olyan zenészeket foglalkoztat, mint a későbbi Karthago alapítójaként ismertté váló Szigeti Ferenc és a szólókarrierbe kezdő Soltész Rezső. Valamint – szinte egyes egyedül megalapítva a magyar beat egyik legmeghatározóbb alternatív, folklorisztikus mellékirányát – ’69-től kezdi meg működését a Gryllus-testvérek vezetésével a Kaláka együttes.
A '69-es Táncdalfesztivál válogatáslemeze
Az első tudományos igényű könyv a mozgalomról
Ungvári Tamás nagysikerű Beatles-könyvének kiadásai
Ha már a Non-Stop kapcsán említettük a Táncdalfesztivált, érdemes kitérni arra, hogy – a korábbi elsöprő Illés-sikerekhez, Kovács Kati és Zalatnay Cini helyezéseihez képest – ez volt az évtized utolsó, egyben legkonzervatívabb fesztiválja. A három nagy zenekar közül egyedül a Metro képviseltette magát (s ők el is hoztak egy második helyezést a Régi kép: szobrok c. melódiával), illetőleg egyik beatlány sem ért el számottevő eredményt, noha mindhárman indultak. Itt már látható, hogy míg a szólóelőadók számára a Fesztivál szinte az egyetlen, s leghathatósabb mobilitási csatorna, addig a kísérletezés, egyéni stílus kialakítása irányába haladó zenekarok számára már korántsem volt mindent kielégítő fórum. A Fesztivál státuszának megváltozását mutatja az is továbbá, hogy legközelebb csupán két év múlva 1971-ben, majd ’72-rendeztek a korábbiakat folytató, hagyományos versenyt, az ezt követő próbálkozások (Metronom ’77; Tánc- és popdalfesztivál, 1981 stb.) már esetlegesek és inkább nosztalgikus körítésűek voltak.
Mielőtt végképp elengednénk ezt a felemás – haladással és klasszicizálódással éppúgy szolgáló – esztendőt, ki kell térnünk arra, hogy a beat hódító útjának a társadalom nemcsak a "művházak" színpadai előtt, a televízió, rádió adásait nézve, hallgatva lehetett tanúja, hanem immár a nyomtatott papír nyilvánossága által is. Noha sajnos állandó popzenei újságírás és magazinkultúra végül egészen a rendszerváltásig nem létesült kis hazánkban, a pop-könyvkiadás hamar megindult. 1969-ben jelent meg először is Ungvári Tamás számos kiadást megért Beatles-bibliája, mint az első nemzetközi kitekintésű népszerűsítő kultuszkönyv, illetve – az ’50-es évektől nyugaton nagy erőkkel folyó szubkultúra kutatással párhuzamosan – a szocialista Magyarországon is megindult a beat-jelenség társadalomtudományos vizsgálata, s ennek eredménye lett a többek között Vitányi Iván jegyezte Beat c. kis könyv. Ezek voltak a pop-rock könyvkiadás legelső morzsái, melyet a ’70-es évektől számos általános népszerűsítő kiadvány követett (pl. Tardos Péter: Beat kislexikon, 1971; Beat – Pop – Rock, 1972; Ungvári: A rock mesterei, 1974; Miklós Tibor szerk.: Keresem a szót…, 1977), s beatzene tudományosabb igényű elemzésére is volt példa (Losonczi Ágnes: Zene−Ifjúság–Mozgalom, 1974).
S hogy mi várt ránk 1970-ben? Számos kiváló előadói bemutatkozás, egymásra találás, siker − persze ugyanennyi bukás, szétválás és monotónia. A Sebők–Jávorszky szerzőpár által nagy „popválságnak” nevezett időszakba egy hónap múlva messzelátóval, nagyítóval, ugyanakkor bozótvágóval és mentőcsónakkal kell visszatérnünk, hogy a gombaszám szaporodó irányzatok, bandák, előadók, lemezek és filmek szövevényében meglássuk a lényegi tendenciákat, s a rendszert mozgató erőket.
További cikkek
