Napra pontosan három hónapja (január 19-én) láttam a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában Brecht A szecsuáni jólélek című drámájának új interpretációját. Mindenképpen érdekes, hogy a "szecsuánira" esett a választás - ugyanis a középiskola vége felé, amikor az irodalomórán előkerül Brecht mindig vagy a Koldusopera, vagy a Kurázsi mama a tananyag, A szecsuáni jólélek pedig említés szintjén, vagy egyáltalán nem kerül elő. Kár. Hiszen ez pont annyival több a többi Brecht műnél, hogy míg mind Koldusoperában, mind a Kurázsiban azt látjuk, hogy egy lehetetlen helyzetben (nyomorban/háborúban) hogy tartja fenn magát a jég hátán is megélő, szívós ember, addig itt ez kiegészül azzal a problémakörrel, hogy mi van akkor, ha az ember jó akar maradni amellett, hogy élni is akar. Hogyan lehet véghez vinni azt, hogy úgy legyünk boldogok, úgy legyen meg mindenünk, hogy közben nem gázolunk bele másokba, és nem ártunk másoknak. És meddig legyen határa a kedvességnek, a "jóemberségnek"? Ezek A szecsuáni jólélek legfőbb problémái.
A 20. század drámatörténetének egyik legfontosabb pillére Bertolt Brecht munkássága. A korban Sztanyiszlavkszij frissen kidolgozott módszere volt az elfogadott színházművészeti gondolkodásmód, melynek lényege az, hogy a színész saját tapasztalataiból és emlékeiből építkezve ne játszon egy karaktert, hanem váljon azzá. Ezzel ellentétben a többi avantgarde irányzat művelőjéhez hasonlóan Brecht is a kor lázadója, így mi más tehetett volna, mint hogy teljesen szembefordul az elfogadott normával, és megteremti az epikus színházat. Itt a színpad nem megtestesít, hanem bemutat egy folyamatot, miközben mind a színészt, mind a nézőt igyekszik a lehető legtávolabb tartani a beleéléstől, gondolatot ébresztve ezáltal bennük. Ehhez alkalmazza híres elidegenítő effektusait (plakátok a színpadon, sivár díszlet, az előadás menetét megszakító, a darabtól független betétdalok, songok alkalmazása), melyekkel megpróbálja méginkább a racionalitás, az ész irányba vezetni a nézőt, nem pedig az emocionális, érzelmekkel való megragadás tengerébe vetni a közönséget.
Érdekes, hogy ebben mennyire eltérnek a mai Brecht rendezések, és mennyire eltér a pécsi előadás is. Itt csupán a borzasztóan idegen dalok igyekeznek kizökkenteni bennünket, egyébként nem idegenülünk el, sőt, mély érzések ébrednek bennünk. Sen-Te-ből olyan mély érzelmek törnek fel, amelyekkel lehetetlen nem együttérezni, pláne akkor amikor rájön, hogy az őt kiszipolyozók "ámokfutását" csak úgy állíthatja meg, ha mindenkin átgázol, még azokon is, akik igazán számítanak neki. Erre azonban mégiscsak akkor képes, amikor megtudja, hogy babát vár, és innentől kezdve a legfontosabb csupán az számára, hogy gyermekének mindent biztosítson a boldog élethez még akkor is, ha neki szörnyűségeken kell keresztül mennie.
fotó: Mihály László (www.pnsz.hu)
A főszereplő Sen Te-t Stubendek Katalin alakította, aki már régóta fontos tagja színházunknak. Stubi nagyon jól fogta meg a szerepet, hozva annak a helyzetnek a groteszk voltát, hogy míg ő maga egy kurtizán, addig ő az igazi jóság városában. Színészi alakítása végig erőteljes, a szerep a szerepben feladatot is jól megoldja, így a saját nagybácsiját (Sui Ta-t) játszó Sen Te úgy hiteles, hogy míg látjuk ahogy tökéletesen elhiteti (a darab végén áldott állapota ellenére is) hogy ő a gazdag nagybácsi, addig még is a Sen Te marad, akiben keresve se találhatjuk az őt alakító színésznőt. Sen Te karaktere tulajdonképpen az ellentétek összessége, hiszen míg a saját személyisége valóban Szecsuán jólelke, addig felvett szerepével, Sui Ta-val éppen az ellenkező oldalt erősítit. Itt merül fel a kérdés, hogy biztosan jólélek -e Sen Te akkor, ha mégiscsak képes ilyen színeket, árnyalatokat előhoznia magából. A válasz számomra egyértelmű: Sen Te azért képes ezt ilyen sokáig művelni, mert áldott állapotban van, és akármit képes megtenni azért, hogy biztosítsa a gyermeke jövőjét. Szintén nagyon örülök, hogy az előadás végén nem érkezik válasz erre a kérdésre - így mindenki maga döntheti el, hogy a főszereplő helyesen cselekedett -e, és mindenki a számára fontos jelentésrétegben, merülhet el azáltal, hogy az előadás nem mutatja meg azt, amire gondolni "kéne".
fotó: Mihály László (www.pnsz.hu)
A három isten a Pécsi Nemzeti Színház három ikonikus alakja alakítja: Füsti Molnár Éva és Sólyom Katalin színésznők évtizedek óta legmeghatározóbb művészei, Uhrik Dóra pedig jóideje balettmestere már színházunknak. Érdekes, hogy utóbbi mostanság egyre több prózai szerephez jut, ám ezeket a feladatokat igen jól oldja meg. Az első két művésznőről pedig nem kell sokat beszélnem szerintem, különösen nem a pécsieknek, akik minden alkalommal nagyon várják, majd vastapssal jutalmazzák a Jászai-díjas színésznőket. A három hölgy jól működik együtt az istenek szerepében, különösen érdekes megoldásnak tartom, hogy Pécsen először nők alakítják az istenek szerepeit, ám ezt nagyon jól megoldották mind látványvilágában, mind dramaturgiájában. A flitteres ruhák különös pikantériát adnak a dolognak, ha az istennők pedig nincsenek a színpadon, vetítéstechnikával jelennek meg képeik, úgy társalogva a többi karakterre. Mindhárman kaptak karakterszerepet is a darabban, ezek a szerepek nagyon jól lettek elosztva, így a kisebb szerepekben is nagyon magukra találtak a művésznők.
fotó: Mihály László (www.pnsz.hu)
Fontosnak tartom még kiemelni Széll Horváth Lajost, aki a darab rengeteg jelenetében jelenik még meg a Vízárus szerepében, illetve Vidákovics Szlávent, aki a Repülő jelmezébe bújhat estéről-estére. Előbbi könnyedével oldja meg a feladatot, természetesen játszik. Utóbbit és régóta ismerem már, nála most először láttam egy kisebb "fennakadást", mintha nem érezné tökéletesen magáénak a szerepet, kicsit ki-kizökkenne belőle, néha azonban mégis magára talál benne. Ez összességében nem jelent problémát a komplex egészet nézve, mégis remélem, hogy csak valami aktuális problémáról, malőrről volt szó akkor. Szintén nem elhanyagolhatóak a karakterszerepeket alakító színészek és művészek, akikről szintén ejtenem kell pár szót. A Györfi Anna - Tóth András Ernő "páros" szabadon játszik, szinte szárnyal szerepében, mindketten a megfelelő stílusban, gesztikulációval működnek, tulajdonképpen szárnyalnak. Urbán Tamás, Bánky Gábor és Németh János már az író által szűkreszabott karakterekben nem tudnak annyira érvényesülni, mint a többi karakterszerepeket játszó kolléga, ugyanakkor a rájuk osztott feladatot jól teljesítik. Teszi ezt Götz Attila is a Munkanélküli szerepében, aki függőségétől és az elvonástól dadogva próbál meg mindenkitől kikunyerálni egy szál cigarettát, a többedik alkalomra pedig már a néző is felmenne, és szíve szerint megpofozná, hogy ne folytassa ezt tovább. Nagyon jó döntés volt a többi karakterszerepet az énekkar tagjaira bízni, különösen kiemelendő ezek közül Benyovszky Tamás, aki egymondatos szerepével (Jónapot!) a darab legváratlanabb pontjain a legnagyobb nevetéseket tudja okozni. Az énekkarból összetákolt család pedig jól működik együtt. Az előadás teljes szereposztását tekintve tehát nem lehetünk elégedetlenek, hiszen egy erőteljes, tehetséges szereplőgárdát tömörít a legújabb Brecht-premier.
fotók: Mihály László (www.pnsz.hu)
A pécsi előadás látványvilágában is különleges. Tulajdonképpen modern, ugyanakkor erőteljes szimbolikával rendelkezik, vegyük például a bólogatókezű macskát az ázsiai éttermekből, vagy a dobozokból felépített fotelt, mely "Sui Ta" (ő igazából az álruhás Sen-Te) gazdagságát szimbolizálja. A Fenyő Péter tervezte díszleteket jól egészítik ki a Pilinyi Márta által tervezett jelmezek, melyek már teljesen modernek. Jó pillanat az, amikor a darab elején az istenek begurulnak a színpadra a kocsijukon, a közönség pedig egyszerre felszisszen azon, hogy három asszony érkezik flitteres, csillogó, rikító ruhákban. Emellett a karakterek "klasszikus" jelmezeket kaptak, mindenki kinézete tükrözi a jellemét, megkönnyítve a megértést, ám mégsem téve sablonossá, unalmassá azt. A látványvilág nagy előnye tehát, hogy míg sok Brecht-rendezés a szegénységet, lepusztultságot a színpadi díszlet hiányával próbálja megfogni, addig itt bőven van díszletelem, a nélkülözést pedig a színháztechnika több adottságán, a vetítéstechnikán, fénytechnikán, forgó díszletelemeken keresztül kapjuk meg. A zenei hátteret egy szintetizátor és egy ütős-szekció adja, ez talán az előadás egyik gyengepontjának számíthat, ez a hangzás ugyanis abszolút nem teljes, így számomra csak az a dal volt élvezhető, melyet az előadás reklámfilmje alá is bevágtak, a többi amúgy unalmas volt, illetve hangszerelésében is kevés. Probléma lehet az is, hogy a dallamok elég kuszák, így maga a zeneiség is üres, így a nem túl jó dallamvilággal is kiegészül a kissé lakodalmas hatású hangszerelés.
A PNSZ előadásána ritkán torpan meg, ám legtöbbször arányos tempóban halad a történettel, így nem gátolja a nézőt a történet megértésében. Sokaknak azonban nehézkessé teszi az előadást az egy-két megállás, leülés, így a közvéleményt a pécsi előadás is (mint minden Brecht-premier) nagyon megosztja. És bár a Dessau által írt zene egy számon kívül tényleg nem élvezhető, a jó prozódiának, erőteljes dramaturgiának, izgalmas látványvilágnak köszönhetően az előadás mégis nagyon "ütős", gondolatébresztő. Nagyszerű dolognak tartom azt, hogy ma még mindig játszunk Brechtet, hiszen amilyen nehéz eleinte megérteni, megszeretni a német író műveit, annyira élvezhetőek a többedik alkalommal. Egyre több színt fedezhetünk fel bennük, és megszerethetjük azt a pikírt, kissé fekete humort, és azt a gondolatmenetet, ami Brechtnek tulajdonképpen a lényege. A pécsi társulat pedig valóban eléri azt a hatást, hogy amíg az ember sok másik előadás után pár napig állandóan gondolkodik, morfondíroz az előadás egy-egy pontján, addig egy Brecht-produkció után a nézőből lassan, fokozatosan, hosszú időn (akár három hónapon) keresztül szakadnak fel a gondolatok, melyek elősegítik a német által tökéletesen megfogalmazott és körberajzolt problémakört. A Funk Iván rendezte előadás tehát egy olyan szerves egész, mely kisebb problémái ellenére is két és fél értékes órát biztosíthat a szürke hétköznapok egy estéjére a közönségének.
fotó: Mihály László (www.pnsz.hu)
További cikkek
