Címkék, sztereotípiák, panelek.
Feminista, náci, komcsi, genderista, buzi, libernyák, libsi, bibsi, sorosista, rasszista, cigánygyűlölő, magyargyűlölő, proli, nyugger, nyuggerbűnöző, kultúrbűnöző, szalonjogvédő.
Mire is szolgálnak ezek a dolgok?
Talán mindannyian kaptunk már ilyen jelzőket, vagy alkalmaztuk másokra, vagy jelenségekre, mivel egy meglehetősen természetes dolog a számunka ismeretlennek tűnő dolgokat, beérkező információkat, ingereket kategorizálni, csoportosítani, sztereotipizálni, mivel ez egy kódolt dolog. Meg kell különböztetni az én törzsemtől más törzseket.
Ezért tulajdonképpen nem létezik ember, aki ezt meg tudja kerülni a saját gondolkodásában. A motivációja lehet racionális, illetve irracionális, utóbbit tekintsük érzelmi alapúnak.
Az egyetlen és hatalmas gond ezzel, hogy ha felületes ismeretekkel, érzelmi alapon állítunk fel sztereotípiákat, és címkézünk meg dolgokat, akkor az az igényesség, és az informálódás rovására megy, mert címke ragasztása egy valamire emlékeztető jelenségre felületes ítélet alapján születik meg. Nem véletlen kapcsolódik ide az előítélet sem.
Az érzelmi alap lehet pozitív, vagy negatív is. De nyilván pontosan tudjuk, mi volt a történelemben oly sokszor tomboló: a negatív címke által kiváltott gyűlölet. Rengeteg ideológia nevében a hatalom a címkézést használta a tömegek irányítására, egészen pontosan az ellenségkép képzésére. Rendkívül hatékonyan működött gyűlöletkeltésre, és emberi életek tömeges elpusztítására.
Napjaink posztmodern korában, a modernizálódó ideológiák is a második világháború óta „napirenden tartják” a címkézés megszüntetését, a baj, mindössze a módszerrel van, mivel a gyűlöletkeltés ellen is gyűlöletkeltéssel próbálnak harcolni. Illetőleg boszorkányüldözéssel.
Persze vannak olyan esetek, amikor racionális alappal nevén nevezhetjük a dolgot, csak hát a legtöbb esetben a politikai korrektség, vagy éppen populista ideológiák önmaguk inkvizítorává, boszorkányüldözőivé teszik a címkézésvadászatot.
Gyakran megfigyelhető, hogy a címkézés ellen is olyan módon használunk „ellencímkéket”, hogy önmagunkkal elhitetve, hogy az erkölcsi jó nevében nyilatkozunk, de gyakorlatilag csak azt történik, hogy legitimizáljuk a saját gyűlöletünket, és pontosan olyanná válunk, mint azok az informálatlan emberek, akik erőszeretettel ülnek fel az ellenségképnek, és címkézéssel bekategorizálnak egy jelenséget, és jót fröcsögnek, gyűlölködnek rajta, hogy úgy mondjam: „proliskodnak”.
Bizony, ezt a fajta viselkedést, mi értelmiségieskedő fősznobok csípőből tüzelve leprolizzuk, pedig nálunk is csak arról van szó, hogy az adott ember viselkedését, nincs türelmünk, és motivációnk megérteni, mert az egész dolog, zsigerből irritál, és taszít minket.
Az igazi veszélye ennek az, hogy egy erős, gyűlöletre épített sztereotípia mentén egy hamis valóságképet kapunk a világtól, mert a legkisebb, a gyűlölt sztereotip viselkedésre emlékeztető rezzenést is bekategorizálunk, és megcímkézünk. Ezzel követjük el a totális káoszhoz és kibékíthetetlen tomboláshoz vezető szellemi bűncselekményt: a boszorkányüldözést.
„Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire, ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is…” (Virág elvtárs)
Így okít minket erre Bacsó Péter, érzékeltetve, hogyan is ment a boszorkányüldözés az 50-es években, csak máglya helyett fekete autó jött. Napjaink közbeszédében ennek bizony reneszánszát éljük, az utcán, a munkahelyeken, a facebook-on.
A címke végső funkciója a dehumanizálás. Elfeledteti velünk, hogy akit megcímkézünk az is éppen ugyanolyan ember mint mi. Elvitatjuk a jóindulatot, az emberi mivoltot, másképpen: bátran lehet gyűlölni. És ha ez elszabadul, akkor nincs határ. Éppúgy lefejti rólunk az emberi jellemzőket úgyanúgy, amikor mi tesszük gyűlöletünk tárgyával vagy személyével.
Ömlik a sok szennyes címke, önmagunkon gyönyörködve, hogy detektáltuk az ellenséget, és világgá kiáltottuk az igazságot, és ezzel becsülettel megharcoltunk ma is a rossz ellen, aztán kibontjuk a következő sört.
Olcsó, gyűlölködő, és legfőképpen hamis „szabadságharc”, vagy erkölcsiség. Továbbá kizárólag csak engesztelhetetlen gyűlöletet szül olyanok iránt, akiket tulajdonképpen nem is ismerünk, és eluralkodik bennünk a hübrisz, hogy azt hisszük egy beszélgetésből, vagy pár mondatból megismerünk és leírhatunk egy másik embert.
Ugye emlékszünk a történelemből, hogy hová vezetett ez?
Ugye nem akarunk hasonló világot, mert mi sem vagyunk olyan rossz emberek, ha jól hiszem.
Ha jól sejtem, akkor legvadabb álmainkban sem akarunk.
Akkor pedig vegyük elő a birkatürelmünket, „ha nincs, akkor csinálunk elvtársam”. Probáljuk megérteni embertársainkat, ne ítélkezzünk, és lehetőleg kerüljük a címkék használatát.
Több empátiát, több megértést!
Ne címkézzünk!
Ne proliskodjunk! (Haha!)
További cikkek
