"Nézz rám! Az ég szerelmére nézz már magadra!"
Valahogy így szólongathatott a lelkem és tükörképem, ami mellett éveken át elsétáltam. Egy napon azonban megálltam és azt mondtam gyere cseszdmeg és igenis nézzünk szembe egymással és szeressük meg egymást. A látvány elsőre keserves szenvedés volt. Hányszor öltem magam azon test miatt, amelyben élnem kellett. Mert a külsőségek világában élünk és akaratunk ellenére az elvárt standard határain túlit szégyelljük. Éveken át adtam magyarázatot a túlsúlyosságomra és igyekeztem megmagyarázni a látványt, ami mások elé tárul. Azonban saját magam megbékélésével ez a kényszer is elmúlt bennem.
Mert éveken át szégyelltem önmagamat. Szégyelltem azt amivé váltam. Mert a cuki kislányból egy idegroncs kamasz lett, akinek az egész hormonháztartása romokban hevert. Mára ennek a csajnak nyoma sincs, de a mosolyom sem tükrözi, amin keresztül mentem és jelenleg is megyek. Mert hol még ennek az útnak a vége? Megnyugtatok mindenkit még elég messze.
Úgy érzem az évek alatt egy érett nővé cseperedtem és intellektuálisan elértem egy olyan szintet, amire sokan nem képesek. Rendben vagyok magammal és az életemmel is. Képes vagyok az embereket személyiségükben és kisugárzásukban mérni, nem pedig kilóban.
Jó ideje hálával tekintek a testemre. Ennek pedig végtelenül egyszerű oka van:
Van egy nő. Egy nő, akit nem nassolásra és lusta életre nevelt az édesanyja mégis kapott egy feladatot ebben az életben. Le kell küzdenie a saját testét és önmagát! Nincs a homlokomra írva, hogy összeomlottam idegileg, hogy üldöztek-zaklattak, hogy lehet soha nem lehet gyerekem. Nincs a homlokomra írva a több éves küzdelmem, amelyben minden tettem egyetlen irányba tendált, hogy egy egészséges életet élhessek. Nincs rám írva, hogy küzdök önmagammal, a hormonháztartásommal és a világ által rám nehezedett elvárásokkal! Nincs! Szerencsére nincs és ez azért oly értékes, mert kiszűri azokat az embereket, akik karcsú derékban, formás seggben és nagy mellben mérik a nőket. Bár utóbbi akad nekem is, de csessze meg, aki engem ezért szeretne értékelni.
Egy olyan undorító világban élünk, ahol a kommunikációt, az intelligenciát és a kisugárzást megelőzi a testalkat. Egy világban ahol a súlyfelesleg már-már nagyobb bűn, mint ápolatlannak, bunkónak, vagy tudatlannak lenni. Régen ez a világ nekem keservesen tudott fájni és sajnáltam a körülöttem lévő idióta gondolkodású embereket, de önmagamat is. Mára önmagamat nem sajnálom, mert csak én tudom mi az az út, amin végig kellett másznom és egy percét sem kívánom egyetlen embernek sem. Még azoknak sem, akik a gyűrődő hurkáimat szúrják ki az értelmes tekintetem helyett.
Jómagam öt évvel ezelőtt azért fordultam orvoshoz, mert azt hittem terhes vagyok. Ha valaki ismer tudja, hogy számomra mekkora félelem lehetett ez az érzés. Aztán pofán csapott a nagy valóság, hogy nem hogy terhes nem vagyok de kerekítve közel nulla az esélyem az anyaságra. Számomra ez a gondolat nem fáj úgy, mint rengeteg embernek fájna. De sok idő volt megtanulni nem selejtesként tekinteni önmagamra. Sok idő volt elfogadni azt az új testet, amit néhány hónap leforgása alatt építettem én és az elcseszett életem.
Talán ha valaki soha nem élte ezt át, akkor fogalma sincs miről beszélek. Nem értheti, hogy egy ember, egy nő, egy férfi ha elveszíti önmagát, akkor meg kell azt találnia és csak utána képes igazi változásra. Meg kell ismernie a lelkét, a saját testét és képesnek kell lennie azt a testet minden egyes nap tisztelni. Nem szeretni, de tisztelni. Ha valaki nem élte át el sem tudja képzelni, mekkora büszkeség két hónap alatt közel 15 kilót leadni úgy, hogy nincs rendben hormonálisan. Mert ez nem csak kajálás és mozgás. Ugyan dehogy! ...Sőt nem csak a reggeli marék gyógyszer társul mellé, amit huszonévesen reggelizek meg. Minden egyes nap ott kell lennem fejben! Minden egyes rossz döntésem lavinát indít el, borítja a rendszert. Egy átlag ember meg sem értheti, amikor egy gluténérzékeny egyetlen egyszer megeszik egy gluténes ételt, akkor több hónap munkáját vágja bele a kukába. Meg sem érti, hogy egy pohár cukros cola mennyire nem tesz jót az inzulinrezisztenciájának. Fel sem fogja milyen piszok nehéz az élet 90-95%-ban folyamatos önkontrollt gyakorolni.
Én már rég nem várom el a világtól, hogy megértsen. Azt sem, hogy az egyetlen nyár alatt szerzett testem mögé lásson. Nem várok elismerő szavakat a változásomért. Nincs a világ felé az alakommal kapcsolatos semmilyen elvárásom. Egy keservesen rögös út áll mögöttem 23 évesen és lehet, hogy sokkal hamarabb is elkaphattam volna a saját életem tökét és megtekerhettem volna, de nem tettem. Én szépen leértem egy piszok nagy gödör aljára és onnan másztam ki. Onnan, ahonnan szakmai segítség nélkül meglehetősen kevesen lettek volna képesek. Ezért az életem bárkit és bármit is fog hozni én mindig piszok büszke leszek önmagamra. És bizony ezen az érzésen az alakom semmit sem fog változtatni. Főleg nem egy olyan világban, ahol a központi mértékegység még mindig kilogramm és nem a személyiség.
További cikkek
