Érezted már magad úgy, mintha ártatlanul lennél megvádolva? Kimondtál pár szót a másiknak a maga félreérthetetlenségével, és mégis egy összeesküvés-elméletet kaptál válasznak? Úgy olvasták rád a szavaidat, hogy közelében sem volt annak, amit gondoltál? Tapasztaltad már, hogy egy-egy gesztus, mozdulat micsoda rémületet, megdöbbentő reakciót vált ki a másikból, és fogalmad sincs, mit csináltál rosszul? Nos, akkor barátom akaratlanul is megnyomtál egy bizonyos piros gombot…
Napjaink pszichológiai betegségekkel küzdő dekadens nyugati civilizációjában egyre inkább riasztó méreteket öltenek ember és ember között a kommunikációs szakadékok. Semmit sem tudunk már szinte megbeszélni értelmes felnőtt ember módjára. A reakcióink pedig olyanok, mintha ötven-hatvan évig permanens tinédzserkorúként élnénk az életünk. Annyiféle nehézség akadályoz minket, hogy kapcsolataink, párkapcsolataink ideje korán működésképtelenek lesznek, és teljesen elszeparálódunk a másiktól a magunk kis komfortkörnyezetébe, egyúttal a magányba, és a szingli életmódba. Ez a sok-sok probléma segít abban, hogy önmagunk börtönébe zárjuk magunkat, és önként dobjuk ki a kulcsot a levélbedobó nyíláson. Könyveket, könyvtárakat töltenek meg ilyen problémák leírásával kutatásával, de most csak egy cikk terjedelme jutott nekünk. Ezért most a terjedelem szűke miatt, egy, szerintem az egyik legkomolyabb problémát kísérelek meg ismertetni.
A piros gomb. Mi is pontosan ez?
Életünk során sajnos, mivel a kapcsolati problémák széles tárháza mára az összes emberi kapcsolatot potenciális aknamezővé tette, rengeteg sebet szedünk fel. Lelki sérüléseket, amelyeket nem dolgoztunk fel, és gyakran jellegéből fakadóan nem is lehet. Traumatikus élményeket, amit kaptunk a másiktól. Élményeket, amelyek gyakran sokkszerűen hatottak, személyünket ért sérelmek, megcsalás, szakítás, elnyomás, lenézettség, lelki terror, abúzus, erőszak, megalázottság, megannyi lehetséges rossz, amelyekhez hozzátársítjuk a körülményeket: elsősorban szavakat, mondatokat, de akár tárgyakat, ruhákat, mozdulatokat, szituációkat. Bármi alkalmas lehet arra, hogy azt a sérülést, eseményt, vagy az azt okozó személyt felidézze. Ez a piros gomb, amely segítségével a traumatikus élmény előhívódik, és a jelen levő személyre rávetítjük, aki óvatlan-akaratlan aktiválta ezt.
És ilyenek, bizony a legtöbb embernél megvannak, de gyakran csak akkor vesszük észre magunkban is ezek jelenlétét, amikor a másiktól felénk tapasztaljuk. Gyakran csak ezután értjük meg, hogy mi magunk is hordozunk ilyen piros gombokat, és ismerjük fel, hogy mi is adtunk másoknak efféle megdöbbentő reakciókat. Ezek felismerése hatalmas fegyvertény, amiből sokat tanulhatunk, és sokat segít a kezelésében. Egyfajta önterápia.
Ezek olyan hétköznapi dolgok, hogy nagyon nagy gyakorisággal gyanútlanul belelépünk abba a piros gombba, és ez a másiknak előhívja azt a bizonyos traumatikus élményt, és te bizony hidegzuhanyként megkapod a sokkoló, ellenséges, önvédelmi reakciót. Amikor rád néz abban a pillanatban a másik, akkor látod a szemén, hogy nem hozzád beszél, hanem ahhoz a személyhez, aki okozta a sebet. Abban a pillanatban újra megtörténik az a rossz esemény, és az önvédelmi reakciót kapod meg szavakban. Illetőleg a vetítést.
Abban a pillanatban, amikor megtörténik az élmény előhívás, akkor nem mérlegeli a másik azt, hogy te nem az a gonosztevő vagy, aki megszégyenítette, megcsalta, kihasználta, hogy te nem tennél rosszat vele, mert abban pár pillanatban beszámíthatatlan. Ezért ezeket a reakciókat sohasem szabad személyes támadásnak venni. Ilyenkor nem szabad megsértődnünk, bármilyen nehéz is, nem szabad belemenni a személyes vonalba, mert akkor valóssá tesszük a konfliktust, és akkor a piros gomb már a jelenre aktiválódik, és a jelenlegi kapcsolatot is tönkre teheti.
Megpróbálok felvázolni egy egyszerűsített példát:
Párkapcsolati szituáció együttlét után:
„- Nagyon jó veled. Ez jólesett, imádlak.
- Csak ennyi? Ennyit bírsz rá mondani? Neked ez csak ennyit jelentett? Ő is ugyanezt mondta, mielőtt otthagyott. Menj a fenébe te is, látni sem akarlak soha többé! Te is ugyanolyan vagy, mint a többi! Te sem szeretsz, neked is csak arra kellettem, istenem milyen bolond voltam…”
És az illető hiába magyarázkodott, az igazság süket fülekre talált…
Ez ugyan egy elég sarkos és bagatell példa volt, de remélem sikerült megmutatni az asszociációs folyamatot.
Ha ilyet tapasztalunk, hogyan kezeljük ezt?
Elsősorban végtelen türelemre van szükség a másik iránt, és a legfontosabb: sohase vegyük személyünk elleni támadásnak. Próbáljuk beszéltetni a másikat, adja ki magából a teljes élményt, szituációt, problémahalmazt, hogy megértsük, arra a pár szóra miért kaptuk azt a megdöbbentő reakciót. Majd ezután, miután a kedélyek lehiggadtak, nyugodtan, kedves meleg, biztonságot sugárzó hanghordozással magyarázzuk el, hogy mi magunk mit értettünk azon a pár szón, vagy cselekedeten. Ezzel segítünk a másiknak a személyünket elválasztani a traumától, hogy a szavainktól, tetteinktől ezután véletlenül se asszociáljon a traumatizáló személyre. Ezzel hatástalanítjuk a piros gombot.
A fenti példához hasonló „kisebb” esetekben a beszéltetés-átbeszélés-értelmezés gyakran elég is a feloldáshoz, és akkor eltűnik a piros gomb, a seb végleg begyógyul. Ez elsőre szinte sosem sikerül, sokszor ismétlődhet, de idővel túl lehet lenni rajta. Súlyosabb esetekben, amikor az a bizonyos esemény súlyosabb lelki terrort, abúzust, vagy más rendkívül komoly traumát fed, és évek múltán sem ment végbe a feldolgozás, mindenképpen javasoljuk a másiknak, hogy keressen fel szakembert, terapeutát. De a legfontosabb, hogy a párunk, vagy barátunk felé legyünk támogatók, türelmesek, szeretetteljesek.
„Omnia vincit amor: et nos cedamus amori.” (Vergilius Ecl. 10,69.)
A szerelem mindent legyőz: engedjünk hát a szerelemnek.
További cikkek
