Van az úgy, hogy az ember lánya besokall. Besokall a világ normái, ideái és elvárásaival szemben és besokall a saját életével, testével kapcsolatban is. Történetesen ez a lány pár hónappal ezelőtt én voltam. Az egyre szaporodó tömeg, ami mind én voltam és az egyre rosszabb eredmények nyertek végre felettem. Megszületett az elvárás magammal szemben, hogy nem akarok így élni.
Azóta pedig jó pár hét bizonyította, hogy talán végre én is megérkeztem. Talán végre én is képes leszek végig csinálni, azt a rohadt nagy harcot, ahol megszabadulok az elég nagy súlyfeleslegemtől. Eddig nem beszéltem róla. Nem beszéltem, mert rohadt sokszor tettem és mindig elvéreztem. Sokszor éreztem, hogy hiba volt lekommunikálni, ha igazán nem született meg a döntés. Viszont most ez más.
Több, mint 100 napja vagyok benne ebben a harcban, jó pár kilótól és közel 60 cm-től szabadultam meg az elmúlt hetekben. Újra lett alakom és nem egy hordó méretű cuki pofi vagyok, ami nem is olyan rég még igen is én voltam. Ami viszont ennél is csodálatosabb, hogy lett kitartásom és állóképességem.
Közel 1000 km van a biciklimben csak edzés céljából! Heti kétszer minimum tornázok 30-60 percet, amit tényleg hihetetlennek élek meg. A környezetem ugyanis tökéletesen tudja, hogy is állok ehhez. Ezek mellett pedig sétálok, 10.000 lépés naponta és ha minden igaz hamarosan heti 1-1 alkalommal el fogok járni úszni is. A cél az, hogy őszre képes legyen elkezdeni kocogni. Ez viszont még pszichésen és fizikálisan is várat magára.
2 hónap, azt hiszem ennyi idő kellett ahhoz, hogy a sportolás nyújtotta percek, szenvedések és izzadások már élvezetet is nyújtsanak, ne csak szenvedést és büszkeséget. Ez még nem jelenti azt, hogy nem tudnám elhagyni és újra csak sorozatokat nézni és sörözni a Tisza parton, mert az valahogy sokkal jobb és kényelmesebb volt nekem. Viszont ma, ha 1-2napja nem tekertem, ha egy napig nem mozogtam semmit, akkor elönt a lelkiismeret-furdalás és visz előre, hogy nem dőlhetek hátra, mert nem ezért küzdök!
Több, mint 2 hónapja minimalizáltam a bűnös élvezeteket! Ez amennyire nehéz volt az elején, annyira felszabadító érzés most. A végén, amikor eldöntöttem, hogy változás kell már nem tudtam úgy betérni a boltba, hogy valami apróság pl. egy túrórudi ne kössön ki a kosárban. Saját magamon éreztem, hogy egy rohadt nagy körforgás közepén vagyok, ahol a sikertelen orvosi eredményeket daccba és a „leszarom” érzésébe fojtom bele, aminek meg is lett az eredménye. Pillanatok alatt szaladtak rám újra az, amúgy is hőn szeretett ( gyűlölt! ) kilók. Tehát kivágtam a saját életem útjára a STOP táblát és más utat kerestem.
Azt kell mondjak sok félbehagyott útszakasz volt mögöttem, ami vagy nem vált be, vagy feladtam a menetelést rajta. Így nem nyúltam vissza az eddigi sémákhoz. Mert én már tuti majdnem mindent próbáltam. Kezdtem koplalással, féktelen zabálással. Ettem gluténmentesen, próbálkoztam a paleolit étkezéssel, sütöttünk csak maglisztekből ételeket, kitanultam, hogy a len helyettesíti a tojást, hogy a laktózmentes tej édesebb a simánál, hogy utálom a kókusztejet és imádom a csicseriborsóliszt ízét. Volt, amit próbálkozásból, de volt, amit muszájból csináltam, vagy talán muszájnak vélt állapotból. Túl vagyok már léböjt kúrán, tudom, hogy utálom a búzafű ízét. Ettem már IR-eseknek kialakított 160 g ch diétának megfelelően, 1200 kcal diétán is voltam és ettem 100g alatt ch-t is. Utóbbitól tuti, hogy az agyam se működött rendesen. Ami viszont bizton a legtöbb volt, azok a tudatos főétkezések nasikkal megtűzdelt világa. Nos igen! Ha az én hibámat nézem, itt volt a baj. Ez az mindig lecsúszott, ami nem kellett oda, ami visszavágott, ami inzulin választ váltott ki és, ami blokkolt engem mindenféle fogyásban ehettem én bármennyire is egészségesen a napi 3 étkezésemet. Mert azt évek óta jól csináltam. Csak elég rossz bevallani, hogy a túró rudi, az oreos milka, a mogyoró, szotyi, popcorn, és minden más jó falat nem fér bele olyan gyakran egy étkezésbe, mint azt én megengedtem magamnak. Tehát likvidálva lettek!
Mindezek viszont totálisan kevésnek bizonyultak máskor is és tudtam, hogy bármennyire ódzkodok is még a gondolattól is el kell kezdeni mozogni. Adott volt egy jó bringa és a tény, hogy gyűlölöm a tornát. Tehát biciklizni kezdtünk. Én meg az édesanyám, meg néha ki-ki csatlakozott a brigádhoz. Aztán elkezdtük unni kicsit ugyanazokat a köröket és elmerészkedtünk messzebbre. Egy-egy napon hétvégente már 50-60 km-eket is tekertünk, majd megszületett a döntés: kezdjünk el kertészkedni. Miért? Mert a nyakunkra ült a koronavírus és napi 15 km bicaj is adott volt ahhoz, hogy a kert gondolatából megvalósítás legyen. Ma már a saját termésinket falatozzuk, de ez egy későbbi cikk sztorija lesz.
Az pedig, hogy az én jelenlegi életmódom, hogy lett kerek egész és sikeres?
Az étkezésemet, a mozásaimat, az elégetett és bevitt kalóriákat, a ciklusomat, a méreteimet centikben és kilóban, a ruhaméretemet, a testzsírszázalékomat mind egy excel táblában vezetem. A cél pedig a kalóriadeficit. Ami van, hogy több van, hogy kevesebb.
Reklám nélkül sokat segített a kalóriabázis abban, hogy ne bolonduljak meg a méregetésben és, hogy tudjam milyen ételben mi bújik meg.
Viszont mindez nem sikerülhetett volna, ha nem támogat a környezetem és nem születik meg bennem a „márcsakazértis” érzés.
Mert nem vágyok arra, hogy az orvosnál augusztusban újra azt halljam, amit márciusban, hogy a hormoneredményeim rosszabbak, mint valaha és 6 évnyi munkát vághatunk a kukába. Nem akarom azt hallani, hogy egy 8. féle gyógyszert is kezdjek el szedni… hosszú távon egyet sem akarok és hiszem, hogy ez sikerülhet!
Küzdök, mert beleakarok férni a konfekciós méretbe, mert én is akarok érezni egyszer azért bűntudatot, mert annyi ruhát vettem magamra, amennyit nem szégyelltem.
Küzdük, mert meg akarom mutatni, hogy ha van lehetőség én is tudok divatos lenni.
Küzdök, hogy tetszen a nő a tükörben, hogy az a nő jó fizikummal bírjon.
Nem adom fel, hogy egyszer beleröhöghessek mindenki képébe, hogy na tessék ezt a nőt dobtad el a plusz kilók miatt, tessék ez a nő is én vagyok, de ha nem kellettem túlsúllyal, most se kelljek!
Nem adom fel, hogy legyen esélyem szerelmesnek lenni, legyen esélyem anyának lenni és ha kell a gyerekemmel négykézláb szánthassam fel a várost, ha ő arra vágyik.
Az visz előre, aminek eddig is kellett volna, hogy sokkal jobb életem lehet, ha ez sikerül és nem kell majd mindenről lemondanom, azért mert gyenge voltam arra, hogy elkezdjek élni egy teljes és egészséges életet.
További cikkek
