„A gyógyuláshoz nem elég az orvostudomány, hanem lelkileg is mellé kell tenni a mellé tehetőt.”
(Szentesi Éva)
Sok év alatt megtanultam, hogy az emberi tapintatlanság leperegjen rólam. De a nőgyógyászati részleg ultrahangos várójára felkészülni lehetetlen. Valahogy mi nők alaphangon úgy vagyunk kódolva, hogy méregetjük egymást. Na ez terhes vagy kövér? Egymaga ül. Most akkor becsusszant gyerek, vagy csak apa dolgozik? Jézus, hogy bájolog az urával, mekkora képmutatás. Ha valamit megtanultam az elmúlt évek alatt ezekben a várókban, hogy semmi közöm ahhoz miért is ül ott a másik. Semmi közöm ahhoz, hogy terhes, hogy abortuszra vár, hogy gombás vagy egyéb nőgyógyászati problémája van. Én nem vájkálok más méhében, de ez nem jelenti azt, hogy az enyémben nem akar majd valaki kurkászni. Minden ilyen alkalomra jut valami, amire reagálnom kell, még ha nincs is kedvem. Mert az orvosoknál az állapotom nekem is betegség, és az évek múlásával a kiaknázott sikertelen lehetőségek ezt az érzést csak fokozzák. Mert eleinte az ember hisz. Elvégre sok sztorit hall, hogy valaki fogyott és javultak az eredményei, valaki tartja a diétát és jobbak a leletei, valaki az egész probléma mellett spontán terhes lett és meg is szült, valakinek működött a gyógyszer végre, amit adtak neki. Azonban, ahogy fogynak a lehetőségek a lelked mélyén burjánzó anya egyre inkább összeszarja magát és csak húzza ki a listáról a lehetőségeit. Nos ezzel a tudattal és egy adag hurutos köhögéssel ültem be a nagyterhes anyákkal megtömött váróba. Húsz perc múlva lett volna időpontom. Mikor beléptem már elengedtem a reményt, hogy az anyatigriseknek nem lesz idejük szétszedni engem, az áldozati bárányt. Meg sem melegedett a seggem alatt a szék, amikor az egyik volt iskolatársam már pofán is vágott a kérdésével:
- Nem mondod Dia, hogy megkomolyodtál és jön a babuci, mikorra várod?
- Nem b*zdmeg nem. Nem komolyodtam meg, mert semmi értelme nem lenne ezen elmélkednem.
Hangzott bent mélyen a válasz, ami a torkomon akadt és csak egy határozott NEM csusszant ki.
Öt perc nem telt még el! Ez rekord én esküszöm. Persze a válaszra minden nő felnézett, kiesett a párja szájából, levette a szemét a mobiljáról és végig mérte ki ez a selejt. Vagyis én így éreztem. Ettől a remek érzéstől vezérelve én meg kimentem rágyújtani a szülészet ajtaja elé. Én balga szajha, két idős asszony szívéjes társaságába csöppenve, akik nem túl diszkréten megjegyezték mekkora lelkiszegény is vagyok, mert terhesen a babamozi előtt is itt pöfékelek. Nos másodjára kevésbé diszktéren nyugtattam meg a lelküket, hogy nem vagyok terhes.
A váróban a hátralevő időben csend volt. Az ajtóban elhangzott véleményem minden anyát önmaga felé fordított, és leszálltak az én elcseszett női princípiumomról. De csak kívülről lett csend, a lelkem bent tombolt. Több évnyi macera után és kipróbált alternatívák után minden reményem az új gyógyszeremben volt. Két alternatíva lebegett a szemem előtt.
A verzió: Semmit sem javult a helyzetem és fogalmam sincs merre tovább, mert az orvosok szóba sem állnak velem, még apukát magammal nem viszem, hogy „ Na figyu kéne a gyerek most és hoztam a gyártósort is.” Mert ma kevés nőgyógyászt találni, aki egy szingli felnőtt nő törekvéseit értékelné, és megértené, hogy táptalajt építek a majdani lehetőségnek és nem holnap akarok szülni. Nesze így legyél tudatos nő ebben a világban!
B verzió: Hat a gyógyszer. Nem több centis az elvastagodás a petefészkemen és talán kevesebb a ciszta. De jó is volna. Ebben a történetben minden milliméter számít, minden darab ciszta csökkenés óriási siker, tisztulás, megválás egy adag feleslegesen benned lappangó hormontól, ami gátol.
Több óra tömör pokol volt önmagammal csendben még meg nem hallottam a nevem.
„Kérem menjen be a vetkőzőbe, pisiljen és készüljön elő hüvelyi ultrahangra. Addig behívunk még egy embert és szólunk ha jöhet.”
Egy szál pólóban a hideg kövön álltam és vártam. A mennyezetet bámultam miközben egy apró csemete szívhangja adta a lelkem ütemét. Babamozi van kint. Apuka és anyuka is nagyon boldog. Együtt pityeregnek és ekkor valami megmagyarázhatatlan oknál fogva én fohászkodni kezdtem, az ablakon át az eget kerestem és azért fohászkodtam ne hagyjanak engem cserben az égiek. Nem hagyhatnak újra cserben hisz kész vagyok. Megértettem a célt, a lényeget és megtanultam a leckét is…és ekkor szólítottak.
Kicsoszogtam és felfeküdtem az ítélet padjára. Öt éve ugyanitt feküdtem, amikor az adott betegségeimmel azt mondták, könnyen lehet sosem lesz gyerekem. A gép hideg és kellemetlen. Amikor a petefészkekhez érünk egy pillanatra lélegezni is elfelejtek. Az orvos mér és megint mér. Jobbról, majd balról. Keresem a jól megszokott képet, nem értem mit mér, nem értem mit csinál. Tuti még nem tart a petefészkeknél. Majd egy pillanatra rám néz és felteszi a kérdést:
- Azt keressük PCO-ja van-e?
- Nem, tudom hogy PCOS-em van.
Ekkor újra elkezd mozogni a gép és az orvos magyaráz. Azt mondja a bal petefészekben öt darab 2-3mm-es ciszta található, de nézze csak a jobban épp egy 18mm-es peteérése van. Ez alapján nem beszélhetünk PCOS-ről.
Kihúzza a gépet és én elmegyek felöltözni. Az ablakra nézek, elmorzsolok egy halk köszönömöt, felöltözök és kimegyek. Átbeszéljük milyen kezelést kapok, és elmondja, hogy ebben az esetben jól működik a kezelés és ez egy remek eredmény. Elmondom, hogy Szegedre kell a papír, de nem fogadom el az UH képet. Azt mondom, inkább ajánljon fel egy édesanyának egyel több képet. Végül elköszönök. Átrohanok a várón, kilépek a hideg levegőre, felnézek az égre és potyognak a könnyeim.
5 éve együtt bőgtem az édesanyámmal és akkor ő nem hagyott megtörni. Megtanított elfogadni ezt az állapotot és megtanított arra, hogy bármit hoz az életem az úgy lesz jó. Bennem sosem volt kérdés, hogy az élet bármely forgatókönyvével képes leszek teljesértékű életet élni. Most mégis őt tárcsáztam és újra együtt sírtunk. Életemben először gördültek az arcomon örömkönnyek. Nevettem és sírtam, de legszívesebben sikítottam volna a boldogságtól.
Mit is jelent nekem ez az egész?
Nos, a legtöbben azt hiszik azt, hogy termékeny vagyok, meg azt hogy lehet a nagykerben venni a gumit és védekezni. Nos, nem, nagyon nem ezt jelenti.
A ciszták ellenére ez még mindig PCOS. A hormonjaim még mindig képtelenek arra, hogy életben tartsak egy magzatot. De a testem képes egy női ciklust megteremteni. Amit pedig senki sem gondol, számomra ez azt jelenti, hogy maradtak még működő petesejtjeim. Ami pedig talán még fontosabb, hogy az élet engem igazolt és jó az út, amin járok.
Kimászni az önsajnálatból és a dráma királynő életből lassan 3 éve a legnagyobb nehézség volt, amit elém hozott az élet. Én mégis a nehezebb utat választottam. Lassú, de igazi harcos évek voltak és az elmúlt két évben az a lelkifejlődés hozzávezetett a sikerhez.
Mertem kérdezni, mertem kiállni magamért, mertem küzdeni, mertem átélni a fájdalmat és kitépni mindent, képes voltam harcolni önmagamért és szeretni azt a nőt, aki vagyok. Rég nem érdekel a külvilág baja, és mióta megtanultam befelé figyelni a testem újra és újra meglep.
Letettem egy gluténérzékenységet, hisz én nem cölis voltam, kitisztultak a petefészkeim és peteérésem volt. Mondhat bárki bármit, az élet engem igazol és számomra csak ez a járható út. Kimászni az önsajnálatból és megtanulni látni a célt és szeretni azt az életet, ami van.
Most pedig neki megyek a hormonjaimnak, és gyere te szerelem!
További cikkek
