Mi lehet az oka annak, hogy sokszor nagyon szeretjük azt a helyzetet, amikor alapvetően boldogtalanságban élünk, de közben vonzódunk az éltető reményhez?
Miért van az, hogy a meglévő emberi kapcsolatainkon nem szeretünk javítani, ellenben ezrével vesszük az önsegítő, netalán autogén terápiás könyveket, és hogy minden egyes divatos önsegítő szerző és „boldogságguru” sarlatán előadásán ott vagyunk?
(Sajnos az elkeseredettségnek rengeteg kufára, és pénzre váltója van, akik erőszeretettel turnéznak, házalnak a boldogsággal, legyen az dilettáns pszichiáter, coach, vagy éppen egyházi személy.)
Ez lenne az önpusztító individuum kora? Mert elvárásaink vannak, szenvedéseink vannak, fájdalmaink vannak, ellenben önismeretünk annál kevésbé.
Miért mondogatjuk üresen a boldogságguru sarlatánoktól vett, lopott bölcs mondásokat, és nem zavar minket az, hogy közben meg ellepi a szemünket az elvárások vakítóan fekete ködfátyola? Ennek eredményeképpen a magunk gőgjében, és elvárásfelhőjében sosem leszünk képesek meglátni azt az értéket, ami valóban meghozza a boldogságnak, illetve inkább teljes élet érzésének nevezett állapotot.
Valójában itt arról van szó, hogy amikor megvan az a felfelé ívelő állapot az életünkben, amikor tényleg tehetnénk magunkért egy kapott lehetőséggel, akkor a helyzettel nem vagyunk megelégedve, mert nem egyezik az elvárásainkkal, kvázi nem az elképzelt ideát kaptuk. Ezrével látok nőket, és férfiakat, 30-as, 40-es szingliket, akik, amikor kapcsolatra vágytak, és lett lehetőségük, akkor váltak igazán vakká, és elégedetlenné. Részint a hiányos önismeret miatt, illetőleg a szülőmintától sérült egészségtelen példa, részint pedig az elképzelt (elvárt) boldogság, és a nemlétező ideál miatt képtelenek lesznek sokáig kapcsolatban lenni. Legtöbbször az idea és a valóság ütközéseképpen meg akarjuk a másikat változtatni, aktiváljuk a jelenre és a másikra a korábbi sérüléseinket, emiatt hamar el lesz magunktól marva egy valódi személy.
Ellenben az elvárásoknak van egy nagyon kényelmes kis fotelje, ahol zavartalanul uralkodhat, és nem befolyásolhatja a valóság egy valódi személy képében.
Ez pedig: a magány.
A magány egy rendkívül kényelmes, marasztaló fotel, aminek a számos előnye folytán nagyon szeretünk benne üldögélni.
Senki nem kér minket számon. Nem tartozunk semmihez. Továbbá a digitális forradalom és közösségi média okozta emberi kapcsolat-degeneráció, és a társas élet regressziója finoman bele is tessékeli az embert ebbe a fotelbe, ahonnan aztán a puhasága miatt, nagyon nehéz is a lábunkkal kikecmeregni belőle. Ugye ültünk már ilyen fotelben, ami olyan puha volt, hogy akarattal is alig bírtunk felállni belőle, nos, a magány is ilyen.
Itt lehet álmodozni. Itt lehet reménykedni.
De legfőképpen édesen szenvedni.
Itt ugyanis a valóság nem szól közbe, mindig nekünk van igazunk.
Nem mérettetünk meg, nem szembesülünk a hibáinkkal, illetve azokkal a hiányosságainkkal, amin bizony dolgozni kellene. Helyette tudjuk a magunk vállát vigasztalóan veregetni, örök igazságokat lelni olcsó közhelyes idézetekben, amelyek segítségével mindenképpen fel tudjuk menteni magunkat. És megbizonyosodunk: a másik volt a hibás. És akkor szentté és sérthetetlenné avatva magunkat, elmerülhetünk a remény édes mámorában, a fájdalmunkat pedig eltudjuk nyomni élvezeti szerekkel, és a sorstársainkkal, sorsbarátokkal közösen vigasztalgatni egymást.
Éppen ezért, mi nagyon-nagyon szeretünk szenvedni és reménykedni egyszerre.
Ennek pedig egy oka van: mindenféle téren felment minket a felelősség alól. Az önsajnálat szívmelengető fájdalma igencsak vonzó annak, aki fél attól, hogy a valóság tükre megmutassa az igazi arcát.
Ezért van az, hogy tömegével vannak 30-as „macskás” nők, vagy akár férfiak, akik esténként a bormámortól, elálmodoznak egy közhelyes idézeten, ami valami giccsesen szép háttérre van írva, és reményteljes élvezetben alszanak el. Mert valójában nagyon, de nagyon szeretnek szenvedni, ebben az édes fájdalomban élni.
Kényelmes, és komfortos. De egy egész életet el lehet így tölteni, anélkül, hogy éltünk volna.
Ne tegyetek így! Ismerjétek meg magatokat, és tegyetek különbséget a vágyak, és a „nekem jó” között!
Ezért ismerjétek meg önmagatokat, nem azért mert egy kétezer éves bölcselkedő közhely, és jól hangzik, hanem azért, mert rá kell jönnünk arra hol válnak szét a vágyaink, és az érdekeink.
És ne önsegítő könyvekből, vagy önsegítő sarlatán előadásaitól várjatok csodát!
Ha komoly elakadásotok van, igenis menjetek igazi szakemberhez!
Megéri!
További cikkek
