Beszéljünk másról rovat

Ha már beköszöntött az ősz, a köznyelvben, elmúlás időszaka, érdemes magunkba néznünk egy kicsit. Egyben az újjászületésre való lehetőség időszaka is. Rátekinthetünk, hogy kik vagyunk, hol tartunk. El akarunk engedni valamit? Elengedtük? Meg akarunk tartani valamit? Megtartjuk? A következő versemben is, szokásomhoz híven, szimbolikus kifejezéssel szeretnék rátekinteni a témára.

Mert a lakótelep oly meseszép, tán épp ide vágyna, Jó munkás, ki sosem látott mást: gyárszalagot csak.

Itt én, a fák előtt meg ő. Közöttünk áll a forró levegő. Csak áll, nem mozdul ahogy mi sem. Leejteném, de megfeszült tekintetem.

Én elkezdek félni. Érezni, amiét él, ő, a rém. Nem tudom, hova kísérjem haza. Feszengett, s, mikor kimondta, sírt.

Nem jártam még erre. Csak elém tárult. Valami fura világ. Aszteroidák.

Rövid elemzés egy zene szövegéről.

Vannak dolgok, amikről igazán nehéz beszélni. Ilyenkor hallgatunk inkább. Vagy próbálunk hallgatni... De ha nem mi, hát beszél róla minden fáról lehullott levél, erről beszél a hold, s a csillagok. Nem tudunk anélkül élni, hogy ne emlékeznénk a holtakra, s az élőkre. Mert ha ezt tennénk - elvesznénk, mert újra elkövetnénk azokat a hibákat, amiket már előttünk elkövettek; s amelyek milliók halálához vezettek...

Egy nap meg kellett ismerniük... a nevét, a végtelenséget, a Szirént,

Három ember állt a domb tetején. Szótlanul néztek az ég felé. Fejük fölött a felhők lassú, gúnyos táncot jártak. A szél feléjük kacagott, s a domb fáinak tövébe ült. A völgyből idegen ének hangjait hozta fel a visszhang...

Pont mint az az összekoszolt remény, mit magunkra húztunk ha indultunk csatába vagy csak a kertbe