Egy ideje ott van bennem ez a téma, de nehezen rajzolódott ki, hogyan is kellene megírni. Sokat és talán annál is többet írtam az elmúlt évben fájdalomról, csalódásról és tépkedtem a saját sebeimet. Egy néhány hónapja viszont felhagytam ezzel a szokásommal és vele együtt az ihlet is elszállt belőlem. Mert nem fáj, gyógyultak a sebeim és tovább léptem a múltamon. Jól vagyok, jól érzem magam egyedül és jelenleg az életem tökéletesen kiegyensúlyozott. Erről írni pedig sokkal nehezebb. Mert nem szokás arról írni, hogy rohadt jól érzem magam és élvezem az életemet.
Tanulságos idő van mögöttem, ami azzal telt, hogy megismerjem ki is vagyok és elfogadjam a hibáimat, önmagamat. Ezt pedig sikeresen teljesítettem és jelenleg egy felfelé ívelő életet élek, amibe végre nem lelkileg megtört embereket vonzok be. Egy újfajta kapu nyílt ki előttem és még szoknom kell a boldogság és kiegyensúlyozottság fogalmát.
Éveket éltem önmagam árnyékában és hibát-hibára halmoztam. Azonban, ha valaki most rám néz, már nyomát sem látja a családi kríziseknek, a megaláztatásnak, a zaklatásnak, a depressziós kislánynak, a megtört nőnek. Nincs! Felszámoltam vele és sokaknak talán furcsa, hogy végre ÉLEK! Igen pont úgy, pont olyan mértékben, ahogy azt én akarom. Egyre csökken bennem a kényszeres megfelelés és a tökéletesség kialakítása. Mert nem vagyok és nem is akarok már az lenni! Tele vagyok olyan tulajdonságokkal, amiket hosszútávon elviselni nem egyszerű és vagy létezik ember, aki erre képes, vagy nem.
Hisz’ képtelen vagyok tétlenül hátra dőlni és a napjaimat a semmittevéssel elpazarolni. Folyamatosan építkezek és teljesedik ki az a nő, akivé lettem. Az a céltudatos ember, aki a lelki törések előtt lenni akartam, akiért annyit küzdöttem, tanultam, nélkülöztem és mégis hosszú évekre száműztem. Szép lassan de eljutottam oda, hogy teljes életet élek. Az pedig, hogy teljesnek érzem magam egyedül is, a legtökéletesebb állapot. Ez nem szól arról már, hogy nem akarok szeretni, vagy képtelennek érezném magam még mindig erre az alapvető emberi cselekedetre. Épp ellenkezőleg! Talán soha nem éreztem magam ennyire befogadóképesnek egy társra. Igen társra, aki építkezik velem és nélkülem is. Aki nem függ, nem elnyom, nem megaláz, hanem társ. Akivel felépíthetek egy életet úgy, hogy egyikünk személyisége sem csorbul el teljesen. Azzal, hogy elfogadtam és időt szántam arra, hogy megismerjem saját magam, az elvárásaim és elképzeléseim is sokat formálódtak. Nem fogok kifordulni önmagamból, és nem leszek pót anyja sem senkinek. Valaki vagy felnő a feladathoz, hogy az élete része legyek, vagy el kell engedni a dolgot és tovább keresni.
Sokat tanultam és látom mennyire szabad lélek vagyok. Ha gúzsbakötik az életem, én elmenekülök. Ha függnek tőlem, elmenekülök. Nem szótlanul, nem magyarázat nélkül, de véglegesen. Képtelen vagyok huszonévesen nem élvezni az életet és kizárólag háztartást vezetni, dolgozni vagy gyereket nevelni. Szükségem van arra, hogy éljek, élvezzem azt az egyetlen életet, amit a kezembe adtak. Ezt pedig már senki kedvéért nem dobom el. Nem fogok ötven évesen ráébredni, hogy mennyi mindent elvesztegettem és az életem sablonosan telt el élmények, valódi érzések és örömök nélkül. Nem leszek koravén nagymama!
Manapság a nők és a férfiak szerepei egyre jobban felborulnak, ennek pedig jó példája vagyok én is. Nincs szükségem sebeiket nyalogató kisfiúkra, bújó kismacikra. Ahogy én sem vagyok egy rózsaszínben szaladgáló, romantikus, érzelmes nő. Ha valaki egy egyszerűen elérhető, butuska, behódoló lányt keres, akkor rossz ajtón kopogtat. Nem adom az érzéseimet már a semmiért és szeretni sem tudok már csettintésre. Önálló véleményem van a világról, és ezen nézeteken csak határozott, és meggyőző érvekkel lehet módosítani. Egyszerű eset lennék? Nem, nem vagyok, de mindenki eldöntheti, mit is szeretne az élettől.
Én pontosan tudom, hogy mit keresek és annak köze nincs az átlaghoz. Mert, ha körbe nézek a világban megbetegedett kapcsolatokat látok mindenfelé. Az emberek szó szerint még WC-re is a párjaikkal járnak. Mi ezzel a problémám? Hol marad a szabadság, az énidő, a barátok? Minden embernek van egy kialakult élete, és ha ezt tejesen eldobja valakiért, akkor az a kapcsolat már ingatag lábakon áll. Mert onnantól minden csak színjáték, és teljesen eltűntél, mint önálló ember. A függés pedig nem társkapcsolat. Az egy kifelé mutatott bájolgás a nagy világ elvárásainak. Nincs működő és boldog párkapcsolat önállóság és kiegyensúlyozottság nélkül. Az emberek egyik "szerelemből" ugranak a másikba és nem hagyják, hogy tanuljanak és megismerjék önmagukat. Pedig ez a felismerés a legnagyobb kincs, amit egy ember elérhet.
Amikor naponta szembe jön a kérdés, hogy miért vagyok egyedül, akkor csak azt felelem, mert jó így. Ez pedig elindít egy lavinát az emberekben, és szétosztják a fejemet, hogy senkinek sem jó egyedül. Szerintem meg ez a baj, hogy a legtöbben nem tudnak létezni egyedül, és élvezni azt az időt, amit csakis magukra kell szánniuk. Félreértés ne essék! Nem akarok és nem is fogok egyedül megöregedni. Tudni fogom, ha szembe jön velem az a szabad madár, akivel úgy élvezhetem az életet együtt, mint nélküle. Aki mer élni velem és nélkülem is. Aki bízik bennem, ha távol vagyok, és én is bízhatok benne. Aki a társam lesz és együtt leszünk szabadok!
Mert ha felnősz és szereted önmagad, akkor erre kell vágynod. Valakire, aki mellett önmagad lehetsz és ő is az marad, aki előtted volt. Csak már veled….
További cikkek
