Csendben még a nagy hajtás előtt megyünk ki a temetőbe anyámmal. Nem kell a nyüzsgés és a rossz időt is igyekszünk elkerülni. Az utolsó napsugarakat kihasználva, csendben botorkáltunk a temetőben. A családunk, a nagy felmenők a temető apró pontjain a szélrózsa minden irányában nyugszanak. Így kénytelenek vagyunk bejárni az egészet. Miközben sétálunk, mindig fel-fel bukkan egy újabb név a sírok között és olyankor lévén, hogy emberek vagyunk, mindig elgondolkodunk vajon mi történt velük. Idén viszont a saját sorsunk volt, ami hajtott minket előre. Jómagam és a családom anyai része rendszeresen járunk temetőbe. Nem kell hozzá alkalom, ünnepnap, temetés. Csak úgy, ha a szívünk húz, mi kimegyünk és viszünk egy szál virágot. Így számunkra a halottak napja nem a több tízezer forint elköltéséről, az éves lelkiismeret rendezéséről szól, hanem valóban a szeretteinkről, akiket már nem ölelhetünk magunkhoz. Idén pedig arról is, hogy egy újabb gyertyával gazdagodott az a súlyos szatyor, ami a séta végére mindig kiürül. Tehát egy egész generációt veszítettünk el.
Az idei az első, amikor már minden dédszülőm elment. Két évvel ezelőtt még dédikével néztük közösen a régi képeket és méláztunk az élet értelmén a kopott képek felett. Ha akkor tudom, hogy mindez, ami történik az utolsó közös emlékeink egyike, akkor még mélyebben magamba szívom minden szavát. Idén pedig már egy újabb gyertya a bizonyítéka annak, hogy nincs többé, itt nincs. A tudatosodás pedig mindig időbe telik. Lassan egy éve, hogy nincsenek dédszüleim, hogy nem vagyok többé dédunoka és elveszett valami régi és ősi az életünkből. A mindenre kiterjedő összetartó szeretet, ami csakis benne létezett igazán. Mert a mesebeli dédmama szerepet, a jóságot és a kedvességet mind-mind ő testesítette meg nekem.
A sírok között sétálva pedig elgondolkodik az ember, hol élnek ők valójában tovább? Szükséges-e hinni mennyben és hittben, kell-e kézzel fogható valóság és magyarázat minden ember felettire vagy csak nyitott szemmel járva el kell fogadnunk a tényt, hogy bennünk élnek tovább. Legyen szó egy újabb családtag érkezéséről minden tragédia után, amely oly tipikus a családunkban. Vagy csak érzésekről, történetekről és sorsokról, amelyek azóta rendezőtek, hogy ő egy másik dimenzióban vigyáz ránk. Mert a halálával valami megváltozott, mert egy ideje eltűnt a harag és a düh a családunkból, és egy furcsa kötelék költözött a helyére, amit családnak nevezünk és, amit becsülnünk kell végestelen végig, egészen addig még mi magunk dédik nem leszünk és tőlünk várják el az apró lelkek, hogy képviseljük azt a végtelen szeretet, amit csak a tapasztalt dédikék tudnak igazán életük utolsó órájukig szeretve.
További cikkek
