Egy búcsú, amit mindig félbehagytam.
Már régóta érlelődik bennem és egy ideje tudatosult is, hogy el kellene engednem téged. Az agyam márfelfogta és tudja, de a szívem még nem érti.
Lehet, még sokszor össze kell törni ahhoz, hogy végre megérts. Aztán összerakhassam és mehessek tovább, hátrahagyva téged. Nem hibáztatlak. Én hibáztam, és hibázok folyamatosan, többek között azzal, hogy így ragaszkodom hozzád. Ragaszkodom. Pedig te már tudattad velem, most már sokadszorra is: Nem érdekellek.
Ez csak két szó, de mégis annyi keménység és hidegség rejlik benne, hogy belefájdul a szívem. Hogy mi, vagy ki érdekel, azt nem tudom, nem engedtél olyan közel magadhoz, nem nyíltál meg teljesen előttem, sok mindent elrejtesz. Te magad vagy a kérdőjel számomra. Nyilván ami fontos számodra, azok a céljaid, ezt tudom. Erős és céltudatos vagy, mindig tudod, mit akarsz. Jó dolog, de néha úgy csinálsz, mintha nem lennének érzelmek a világon. Te nem hagysz nekik helyet a világodban. Mintha csak egy kedvenc játék lennék, amihez ha kedved van, leveszed a polcról, erőt merítesz belőle, szeretgeted kicsit, aztán visszateszed a polcra. Ő ott is marad a polcon, nem fog elmenni a saját útját járni, mindig ott lesz neked, akkor is, ha nem te foglalkozol vele. Én is mindig itt voltam.
Te is itt voltál sokszor, de nem érzemtem benned a tüzet, ez amolyan kötelesség volt számodra, mivel szeretsz foglalkozni az emberekkel. Néha már éreztem, hogy talán közelebb kerülsz és át tudok mászni a magasra épített falaidon, odaadod a létrát hozzá, de végül mindig kihúztad alólam. Ellöktél, majd elszöktél. Aztán felbukkansz, mikor úgy érzed, szükséged van rám valamiért. Akármilyen szomorú is, rájöttem, hogy nem te leszel az, akivel megosztom, hogy mennyire szeretek a színes őszi falevelek között sétálni és összegyűjteni őket, és azt sem milyen ciki sztorikra emlékszem kamaszkoromból, hogy időnként én is tudok vad és spontán lenni.
A te távolságtartásod miatt már én sem vagyok felszabadult. Most már tényleg itt az ideje, hogy búcsút vegyek tőled, a saját utamat járjam, és ne téged kövesselek az utadon. Csak azt nem értem, hogy miért érdekel mégis folyamatosan, hogy mi van velem? Miért próbálod elhitetni velem, hogy igazán jó nő vagyok? Kötelességből? Mert úgy érzed, hogy „kell a megerősítés ennek a szegény, elveszett, önbizalom hiányos kislánynak, egyedül nem fog boldogulni?” Nem tudom, miért van az, hogy néha mégis érezteted velem, hogy fontos vagyok és értékes. De most már egyre inkább látom és elhiszem, fontos és értékes vagyok, csak nem Neked. És ezt elfogadom végül. De egy kérdésem még van: Ha nem szeretnéd, hogy teljesen az életed része legyek, miért nem engedsz el? Miért húzol vissza? Könnyes szemmel, remegő kézzel elvágom a kötelet, aminek az egyik végén én vagyok, a másikon pedig Te. És csak még egy kérdés. Miért hiányzol még mindig ennyire?
További cikkek
