"Egy lány vagyok csupán a sok közül..."

„Egy lány vagyok csupán a sok közül, ki vidékről a városba került, bár úgy döntöttem itt is maradok, én akkor is vidéki lány vagyok.”

Valóban, vidéki lány vagyok, aki a városba került, és igen úgy, döntöttem, itt maradok. Ugyan nem a fővárosban élek, hanem Pécsett, de az igaz, hogy vidékről jöttem. Szinte egész életemben egy kis baranyai faluban laktam, egészen öt évvel ezelőttig, amikor Pécsre költöztem. A húszas éveim elején jártam, végre először élvezhettem a felnőtt életet, albérletben laktunk egy barátnőmmel, akit az egyetemen ismertem meg. Ugyan minden lehetőségünk megvolt arra, hogy hajnalig iszogassunk, bulizzunk, mégsem tettük. Ehelyett dolgoztunk és esténként az erkélyen egy-egy ital társaságában megbeszéltük a napunk eseményeit. Mígnem egyszer, mikor hazaértünk egy levél várt minket az ajtónkba tűzve melyben, nagyvonalakban ez állt; alkoholisták vagyunk, az erkélyt balatoni nyaraló teraszának hisszük, bulizunk, emellett úgy közlekedünk, mint a mamutok, úgyhogy vegyünk magunknak puha talpú papucsot. Mondanom sem kell, hogy megdöbbenve álltunk a levél fölött, nem igazán tudtunk, hova tenni a benne foglaltakat. Természetesen az alattunk lakó írta ezt a vádaskodó üzenetet nekünk, be kell vallanom nem foglalkoztunk vele, jót nevettünk rajta. 

Teltek múltak az évek, már nem lakunk együtt, költözködtünk mindketten, viszont egy valami minden lakásban állandó. A szomszédok, mert azok ugye mindenhol vannak.

Ahogy említettem már, életem túlnyomó többségében falun éltem, ahol szintén vannak szomszédok. De az valahogy más… falun az embert általában nem zavarják a szomszédai, persze lehet, hogy tévedek és csak nekem volt olyan piszok nagy mázlim, hogy jó szomszédaim voltak. Segítettek bármiben, számíthattunk rájuk, barátaimnak mondom őket a mai napig, és remélem ők is így gondolnak rám. Kisgyerekként, ha épp elfogyott otthon a liszt, vagy bármi egyéb, anyukám, csak átküldött a szomszédba, hogy kérjek tőlük, amint boltba megyünk, vásárolunk pluszba egyet és visszakapják. Természetesen mindig vissza is kapták, ők is, mi is, hiszen ez így működött. Nem mondom, hogy néha falun nem okoznak bosszúságot a szomszédok, például a kora reggeli fűnyírással, favágással, de ezekkel mind-mind együtt lehet élni. Na de a városban?! Tegyük hozzá, hogy Pécsen lakásban élek, nyilván közösek a falak, a belső udvar, parkoló, stb.. De mindezek ellenére azt gondolná az ember, hogy a szomszéd itt is szomszéd, mindegy, hogy egy fal vagy néhány méter választ el minket.

De sajnos nem, itt a szomszéd szó mást jelent. Élünk egymás mellett, mindenki a saját otthonába „bezárva”. Nem tudjuk a nevüket, nem osztozunk az örömükben, bánatukban, nem tudunk róluk semmit, ennek ellenére valahogy mégsem szeretjük őket. Az egyik állandóan fúr, farag, felújít, a másik hangosan hallgatja a tévét, a harmadik kiabál a gyerekeivel, ezzel zavarva a vele egy házban élőket, és igen már én is jogosnak érzem azt a javaslatot, miszerint szerezzünk be puha papucsokat, mert már én sem szeretnék a magassarkú kopogására ébredni, de ez valószínű már az életkoromból is fakad, bár nem érzem magam idősnek. Egy valami azonban biztos, nem vagyunk tekintettel a másikra, személytelen az egész, holott, ha belegondunk valóban csak egy fal választ el tőlük, és mégsem fordul meg a fejünkben az, hogy ha elfogyott itthon a liszt, átkopogjunk és kérjünk tőlük, vagy az, hogy ha nem látjuk őket napokig érdeklődjünk, a hogylétük felől. Természetesen kivételek itt is vannak, szerencsére tudok néhány ellenpéldát is, de úgy érzem abból van kevesebb. 

Vajon mi okozhatja ezt a különbséget a falu és a város között? Talán a felgyorsult világ, a közös terek és élmények hiánya, vagy egyszerűen csak mi magunk. Jó ez így nekünk, hogy egymás mellett élő idegenek vagyunk? 

Ezekre a kérdésekre sajnos én sem tudom a választ, hiszen „egy lány vagyok csupán a sok közül, ki vidékről a városba került, bár úgy döntöttem itt is maradok, én akkor is vidéki lány vagyok” – akinek ez meglehetősen furcsa.