Amikor úgy kezdik a telefonban, hogy ne ijedj meg, akkor egy élet pereg le az ember szeme előtt. Vasárnap délután volt, amikor anya azzal a hírrel hívott fel, hogy apámat baleset érte. Ki tudja milyen okból, de a rendőr őt, a volt feleséget kereste fel...A férfi, akinek a létezésemet köszönhetem, eddigi ötvenkét éve alatt egyetlen dologhoz értett igazán. Pontosabban kettőhöz. Menekülni a felelősség és a döntések elől. Ja és inni. Kiváló képlet ahhoz, hogy egy család széthulljon... Az első sokk hullámként szaladt végig rajtam és forró könnyeket préselt ki a lelkemből. Az ijedtség és a veszteségtől való félelem irreális terheket ró a tudatra. Mindezt másodperc tört része alatt teszi, így szinte garantált a pánik. El sem tudom képzelni, mit érezhet az, aki mélyen szereti azt a valakit, akivel ilyesmi történik.
– És mi van vele? - kérdeztem mégis remegő hangon.
– Kórházba vitték, később tudunk érdeklődni a sürgősségin. Ne aggódj kicsim, biztosan nincs komoly baj.
Mivel abba városba szállították, amelyikben én is élek, legközelebbi hozzátartozóként hamarosan személyesen kellett megtudnom, hogy tényleg nincs-e. Hát volt... Legalább fél órára kiestem az időnek nevezett körforgásból és vártam. Azt mondják könnyű megérezni ha nehézség jön. Apró, baljós jelek figyelmeztetnek minket, csak észre kell venni őket. Vajon a mostani sors-kanyar előtt is voltak ilyenek? Lehet, hogy óriásplakátok hirdették, de elsuhantam mellettük?! Tulajdonképpen már nem számított. Kinéztem a teraszajtón és figyeltem, ahogy a napfény körbeöleli a növényeinket. Az utcában a vasárnap délután kellemes hangjai vegyültek a madárcsicsergésbe. A gyerekek labdáztak és bicajoztak, valahol távolabb a fűnyíró zúgott. Ezekbe kapaszkodtam, hogy ne öntsenek el pillanatok alatt az indulatok. Az a baj ugyanis, ha lehetőségünk van agyalni valamin, akkor fogunk is. "Biztosan ivott!" "Remélem másban nem tett kárt!" "Mi van ha meghal?!" Ezek a mondatok dörömböltek a fejemben. A megvetés, méreg, sajnálat és lelkiismeretfurdalás jártak táncot bennem, a józan eszem békéje volt hozzá a parkett... Életem párja csöndes szeretettel állta a sarat, nem szólt szinte semmit, csak jelen volt. Amikor elérkezett az idő elindultunk a kórházba. Őt megkértem, hogy várjon rám a parkolóban, nem tudom mire számítsak. Egyikünk sem bírja a kórházi szagokat, lehetséges látványokat...igen-igen, tudom, majd amikor jön a baba mi lesz... Én az a fajta vagyok, aki azonnal elgyengül, ha tudja, hogy valaki ott van mellette az ilyen helyzetekben. Az én "bulim ", az én lélekjelenlétemet kívánta meg. Mély levegőt vettem és határozott léptekkel vonultam a sürgősségire. Anya ismeri a járást, a "fülemen volt" közben, hogy biztosan jó helyre érkezzek. Számomra az egész egy hatalmas, kiismerhetetlen labirintus. Mindig is hálát adtam ezért az érzésért, mert azt jelentette, hogy kevésszer kellett arrafelé járnom. A folyosón rengeteg ember volt, szerencsére mindenki a "szemem számára vállalható állapotban". A pultnál érdeklődtem, egy kedves hölgy végigpásztázott valami listát, majd iránymutatást adott. A szívem olyan erővel kalapált, hogy szinte hallani lehetett a dobszolóját a mellkasomon. Haladtam a fertőtlenítőszagú folyosón, éreztem a hörgőcskéim tiltakozását. Mindig azt gondoltam, hogy a filmekben a hasonló jeleneteknél olyan túlzó, amikor felerősítik a szereplő légzésének hangját. Tompítják a környező zajokat és lassítják a mozgást, elmossák a színeket... Pedig én akkor kameratrükk nélkül éltem át ezt. Egy sokktalanítónak nevezett szoba mellett kellett várakoznom. Hamarosan sikerült beszélnem egy orvossal. Apám sisak nélkül, ittasan ült egy kis segédmotorra. Egy mellékúton esett el vele, isteni szerencse, hogy járt arra valaki ilyenkor. Koponyasérülése volt. A bal oldali összes bordája eltört, átszúrta a tüdejét. A véralkoholszintje négyezrelék...Hallgattam az információkat és próbáltam megállni a lábamon.
– Túléli?
– Megvan az esély rá, ahogyan a maradandó károsodásra szintén...– ez pontosan olyan válasz, mint az okos leány meséjében: hoztam is valamit, meg nem is.
A gyors beszélgetés után magamra hagyott, hiszen nincs ott idő az emberi sorsokra...az életekkel kell foglalatoskodni. Valójában nagyon nehéz megfogalmazni mit éreztem akkor pontosan. Furcsa, mert délelőtt még beszéltünk telefonon. Noha szinte soha nem találkozunk, ezt az egy szálat nem vágtam el. Ha hív felveszem, és én magam szintén keresem néha-néha. Talán a saját lelkibékémért vagy az övéért, nem tudom. Magamban úgy könyvelem el, hogy a romossá lett évek megbocsátásának egy formája ez. Részemről. Leginkább önmagam tehermentesítéséért. Míg máskor a távolság száműzte biztonságos messzeségbe tőlem, most csak egy halványzöld fal választott el minket. Álltam az ajtó előtt és arra gondoltam, hogy mekkora hatalom is az élet. Az ő termőföldjén vetjük a döntésmagvakat...azután meg csodálkozunk a belőlük fakadó gyümölcsökön. És még nekünk nem tetszik az a falat, amelyik a torkunkon akad... Sejtelmem sincs, mennyi időt vártam, de egyszer csak kinyílt az ajtó és a folyosóra tolták. Infúzió, egyéb, bizonytalan helyekről induló csövek, amelyek a fehér takaró biztonságába bújtak. A fején egy összevarrt seb. Horkol, pontosan úgy, mint amikor még otthon laktunk és ő részegen "ledőlt pihenni." A hangok és emlékek mérhetetlenül képesek torzítani a sajnálat kegyes arcát. Nem tudtam más szemmel nézni rá. Csakis egy alkoholistát láttam, aki magának köszönheti az állapotát. Az ápoló szerint egyébként magánál van, ami szinte csoda. Ám a jövő még nagyon bizonytalan... Apa mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, kábán kinyitotta a szemét és köszönt. Csendre intettem, ez nem a szavak ideje. Fájlalta mindenét. Próbált beszélni, de újból csak ellenkeztem. Várni kellett, amég helyet kap valahol. Addig muszáj vele maradnom"a legközelebbi hozzátartozójaként". De mi van, ha ő már nem tartozik hozzám? Ha ő az italt választotta én pedig a róla való lemondást? Hová bújt ebben a helyzetben az igazság? Egyáltalán gonosz ez a gondolat, hogy "így ellökném"? Rossz ember vagyok? Az ápoló megérezhette a vívódásomat. A mai napig hálát adok érte, hogy ő, pontosan ő volt ott akkor velünk. Beszélgetni kezdett velem. Apámat közben folyamatosan elnyomta a pia és a sokkhatás.
– Ez most nagyon nehéz...csúnya ilyet mondani....annyira nem érdemli meg az aggódást, az erőfeszítést...– bukott ki belőlem. Ő rám emelte bölcs-kék szemeit és lágy mosollyal annyit mondott:
– De itt vagy.
Bizony ott voltam. Végig, még nem kapott szobát. Fél tizenegykor vitte be a gépbe a nővérke a formalitás utolsó adatait. Cserepesre száradt a szám a szomjúságtól és idegeskedéstől. Kedvesem a parkolóban várt engem, türelemmel. Arra számítottam, hogy beülök mellé és végeláthatatlan könnypatakkal árasztom el az anyósülést. De az érzelmeim némák maradtak...Egy furcsa tanulási folyamat kezdetén álltunk. A sírás sem elmosni, sem megkönnyíteni nem tudná. Aznap éjjel éberen aludtam, ólomsúlyokkal szakadt rám a második esély lehetőségének felismerése...
További cikkek
