A hétfő eljött, szokása szerint, késlekedés nélkül. Én voltam a séta-soros. A kutyáknál érzékenyebb szenzor aligha létezik, ha az érzelmek felfogásáról van szó. Fiatal és szeleburdi, de talán soha nem volt még ilyen együttműködő egyik reggeli utunk alatt sem. "Segítek gazda-anyám, szófogadó leszek!" Hálát adok érte, hogy ő az életünk része. A szőrös kis testében lakó békés lélek akkora szeretettel van feltöltve, hogy abban bármilyen állapotban megmártózva csodálatos tisztulási folyamaton megyünk keresztül. És én aznap igen nehéz "állapot elé" néztem. Úgy döntöttem a kollégáknak és kolléganőknek személyesen mondok el mindent. Egyrészt, mert így éreztem helyesnek, másrészt ne folyosói pletykákból tudjanak meg félinformációkat, hogy aztán tudatlanságot színlelve, mégis szánakozással vegyes sajnálattal nézzenek rám. Persze ez nem hiba vagy bűn...ilyenek vagyunk, mind. Emberek. Talán nincs annyi köszönöm a világon, amivel viszonozni tudnám a megértésüket, támogatásukat és hozzáállásukat. Ilyenkor érzem igazán, hogy jó helyen vagyok. A legfontosabb napi teendőimet gyorsan elintéztem, nem akartam visszaélni semmiféle segítséggel. Anya rám telefonált, hogy hamarosan megérkezik a parkolóba, így együtt megyünk el apához. Csodálom őt az erejéért. Bár mindig mondogatja, hogy nem hagyna egyedül ebben a helyzetben. De akkor is. Neki már végképp nincs köze ahhoz a férfihoz...mégis felkerekedik. Még ha miattam teszi igazából...akkor is rohadt nehéz lehet neki. Csöndben haladtunk a kórház felé. Anya egészségügyi dolgozóként szinte mindent tud az ilyen és hasonló állapotú emberekről, helyzetekről. Bennem pedig túl sok olyan kérdés motoszkált, amikre anélkül tudtam a választ, hogy kiejtettem volna őket a számon. De csak leugráltak a nyelvemről:
– Mikor kezelhetik normálisan? Mennyi idő alatt tisztul ki?
– Ez nagyon bizonytalan Kicsim. De minél később tudnak foglalkozni a fejsérülésével, annál komplikáltabb lehet a dolog...– tökéletesen tisztában voltunk ezzel a nagyon is valószínű forgatókönyvvel. Kimondva azonban olyan félelmetessé és riasztóvá vált, hogy a gyomrom azonnal masnit kötött saját magára.
Leparkoltunk. Kopott lépcsőkön haladtunk fölfelé a főbejáratig. A teljes épületen át kellett haladnunk, hogy eljussunk abba, ahol ő volt. Szagok, emberek, kötések, ápolók furcsa elegye töltötte meg az érzékeimet. Már nem zavart annyira, mint előző nap. Úgy tűnik gyorsan hozzá lehet szokni. Pedig, hogy utálom!
Lift. Negyedik emelet, négyszázötös szoba. Pontosan a nővér pulttal szemben. Az ő ágya az ajtótól balra. Még ott volt benne, ami adott némi megkönnyebbülést. Az ápolók kedvesen, de határozottan fogadtak minket.
– Nagyon zavart, de magánál van. Bemehetnek hozzá.– azért a biztonság kedvéért a hölgy vezette a sort. Megpaskolta apám karját, mire ő kinyitotta a szemét. Hogy mit láttam benne, arra nincsenek evilági szavak. Ugyanis meggyőződésem, hogy ő egy teljesen másikba pillantott akkor. A falat bámulta, de cseppet sem üresen. Írisze élt, szembogara mohón vizslatott valami földi érzékelés számára ismeretlen valóságot. A nővérke hangja másodpercekre a jelenbe ráncigálta, de látszott, mennyire nehezére esik.
– Hahó! Látogatók jöttek magához!– lassan kapcsolódtak felfogáshoz a fülébe érkező szavak. Kisvártatva felénk fordult. Anyát idegenként bámulta. A "Felismeri?" kérdésre néma fejrázás volt a válasz. Azután rám pillantott. Tudta, hogy ki vagyok. Mosolyogni képtelen volt, de a szemei értő ragyogást üzentek. Nálam bólogatott. A nevemet viszont sehogyan nem tudta kihalászni a zavaros emléktengerből. Aztán hirtelen kínzó görcsbe rándult az egész, elgyötört teste. Arcán viaskodó fájdalom rohangált, a hullámok lassan csomagolták össze őt.
Gyorsan kiküldtek minket és elkezdték "rendbe tenni." Figyeltem még az ajtóból. Mielőtt becsukták volna, egyetlen ezred másodperce elkaptam a tekintetét. Semmilyen volt. Létező, de nem élő. Kifacsart, elhasznált. Fáradt. Akkor megbeszéltem magammal, hogy engedni kell. Lehet, hogy hamarosan előremegy. Vagy fogollyá válik a saját porhüvelyében. De nekem EL KELL ENGEDNEM. Harag, düh és lelkiismeretfurdalás nélkül. Bármilyen múlt is van mögöttünk... Időközben megérkezett az orvos. Homályos foltok tarkítják azt a beszélgetést számomra. Anya állta a sarat. Az egyetlen, ami tisztán megmaradt, hogy még mindig várni kellett bármilyen beavatkozással. Most már az elvonási tünetek nehezítik a mindent. Az előbbi görcs szintén ennek a számlájára írható. És még ki tudja mennyi lesz... milyen végkimenetellel. Azt hiszem az egész folyamat alatt akkor éreztem magamat a legnyomorultabbul. Így látni bárkit borzasztó...még az alkoholista apámat is. Furcsa, hogy milyen üressé váltam végül. Nem jöttek könnyek, nem jöttek szélsősége érzések. Csak az a döbbent sokk pislákolt egyforma intenzitással a lelkemben. Hogy teheti valaki ezt saját magával!? Mindig úgy gondoltam, ilyen utat választani önzőség...de most megértettem, hogy gyengeség. Világba ordító, a létezés szentsége ellen elkövetett, kiábrándítóan bűnös gyengeség.
Visszafelé anya csak annyit mondott a kocsiban, attól fél leginkább, hogy apámnak a fejsérülése miatt valamilyen maradandó károsodása lesz. És ápolásra szorul, mert nem tud önállóan létezni tovább. De ezt nehéz megítélni a rohamok miatt. Ha kitisztul mindent világosabban látunk majd. Valamikor. De ki tudja mennyit kell várni.
Milyen érdekes, hogy az idő múlása mindig kéz a kézben jár a türelemmel. Eltéphetetlen szövetség ez. Frigyük gyümölcse pedig minden esetben bizonyosság. Hűvös, tényszerű...de egyértelmű.
További cikkek
