Az önreflexió elengedhetetlen része az életünknek. Egy rohanó világban megálljt parancsolni magunknak és szembe nézni mindennel hónapokig tartó folyamat. Ízeire szedni egy egész életet, megkeresni a foszló szálakat és elvágni vagy megkötni azokat meglehetősen munkaigényes folyamat. Már egész megszokom, hogy az április számomra önmagam kiértékeléséről szól. Már nem várom el magamtól ebben az időszakban, hogy ne járjam végig agyban az évek alatt megtett utamat. Mert ez a nehézségekkel kikövezett út vezetett a mai napig, amely teljes, kiegyensúlyozott és túlzottan magamra vett külső ingerektől mentes. Az április a változások hónapja minden évben nálam. Ez pedig nem ragyogó virágokban, feléledt természetben és az újrakezdés közhelyében keresendő mára, hanem önazonosságról és a tudatról szól, hogy a gödörből indult lány félúton feladta és meghalt. A helyére került nő viszont mára azzá lett, amire a lány a legszebb álmaiban sem mert gondolni.
Sosem felejtem el, hogy honnan indultam. De már nincs bennem motiváció, arról írni mennyire fájdalmas az élet. Maxra járattam a témát és ez adott erőt nekem. Majd két évig minden fájdalmamat a sorok közé temettem, kitéptem a lelkemet és kiszakítottam magamból az érzéseket. Hatalmas lehetőség és átok is névvel írni az online térben. Számos dolog velem kapcsolatban nyitott könyv és sokan azt gondolhatják egy lelkileg megtört, elkeseredett nő vagyok. Ez pedig nem áll messze a valóságtól, abban az esetben ha a mondatot múlt időbe tesszük.
Mert én áprilisban döntöttem már úgy ott hagyok egy egyetemet. Döntöttem úgy, hogy elegem van a családomból és eltűnök az életükből.
Áprilisban mertem életemben először (és jelenleg azóta sem) vakon, elvárások nélkül szeretni. Áprilisban mertem már döntést hozni párkapcsolat felett, és két éve ekkor léptem rá egy útra, amiben elkezdtem megtanulni fontosnak lenni önmagamnak.
Talán második szülinap. Fájdalom nélkül és hálával tekintve e napra mondhatom ki, hogy a lány ezen a napon halt meg és ma két éves a nő, akivé azóta lettem. Ezen a napon megszülettem, egy év alatt megtanultam járni és nem homokba dugni a fejem a problémák elől. Mára pedig teljes értékű életet élek egyedül, épülő karrierrel, egy egészségesebb, de még közel sem jó lelettel, egy szebb és egészségesebb testtel. A tükörből visszanéző nőt szeretem és annál is jobban tisztelem. Olyannyira, hogy mára életemben először az öntelt jelzőt is rám akasztották. Talán az illető el sem hiszi mennyire büszke vagyok, hogy valaki lát bennem már annyi önbizalmat, hogy szerinte az túl is csordul. Épp ideje volt!
Más lennék? Nem, csupán most vagyok önmagam. Az életemben egyre kisebb teret kap a túlgondolás, az ábrándozás és a "mi lett volna ha". Ma már minden egyes nap úgy ébredek, hogy az adott időszakból hozom ki a maximumot. Egy rendszerben élem a mindennapjaim, aminek a falát ha kedvem szottyan csak úgy kirúgom. Nincs felsőbb hatalom, nem uralkodik felettem senki, nincs bennem megfelelési kényszer mások felé. Az én életem középpontjában kizárólag én állok és ez nagy valószínűséggel nem fog változni, ha az anyaságról kialakított képet nem alakítja át az életem. Ezért jelenleg mindenki csak a tengelyekre ülhet rá közel sem az origóra. Mert én a központba betonoztam magam.
Ha valaki a külsőmért akar szeretni nyugodtan felkelhet és távozhat. Ha nem lát a sötét ruhák, a kövérség, a piercingek és az egyéb dolgok mögé akkor vessen magára, nyissa az ajtót és indulhat is. Egy percig nem tartom vissza. Volt már, aki nem hitte el. Mára már tudja, hogy én nem marasztalok.
Szeretem az életemet, olyannyira mint eddig soha. Teljes a saját hiányosságaival is annyira, amennyire jelenleg nekem pontosan szükségem van. A tükörben egy magabiztos nőt látok és nem egy kövér lányt. A tükörben mosolygó szemeket és nem csak mosolygó szájat látok. Az időszakos megzuhanások egészségesek és nem pedig eltipróak. Nem hagyom, hogy lehúzzanak és újra csak az élet szar oldalát lássam. Mert van! Miért hazudjak?
Igen! Nekem is fájnak napok, tettek, elfojtott érzések, sikertelenségek. De átbillentettem a mérlegem a szebbik oldalra, amivel ezek az időszakok is sokkal könnyebben elviselhetőek. Pontosan eleget éltem a saját árnyékomban és összpontosítottam arra mennyi minden rossz nekem. Hegesre nyaltam a sebeimet egy ideig, azonban az emberek nagy részétől egy dologban borzasztóan különbözök:
ÉN TALPRA AKARTAM ÁLLNI!
Hagytam, hogy segítsenek. Küzdöttem erőn felül, írtam és kimondtam a gondolataim. Akartam, hogy értsenek és ha értenek segítsenek. A legtöbb ember azt hiszem még ha nem is ismeri fel szeret a sötét oldalon. Ha pedig nem szeret gyenge, és nincs akarata a változásra. Mert az sokkal nehezebb! Hátradőlni a fájdalomba, sajnáltatni magunkat mindig könnyebb lesz, mint belepusztulni az útba, ami a kiegyensúlyozottságig és az önmagunktól kapott boldogságig vezet. Mert segíteni is csak akkor tudnak, ha mi is hajlandóak vagyunk elindulni.
Ezért köszönöm sokaknak a két évet. Mert meghallgattak mindent ezerszer, mert hagytak bőgni, de fogták a kezem. Hagytak megbotlani és felismerték, hogy én újra akarom építeni önmagam és ebben nem hátráltattak hanem irányt mutattak. Most én mutatok, de felkelni én nem tudok mások helyett! Én már felnőttem. Tudom, hogy jobb belehalni a kislánynak, mint sosem felnőni a nőnek.
További cikkek
