Egy szülés

Ott a vajúdóban már nem tudom mi a jó nekem, csak szót fogadok.

Mindenki kedves, biztonságban érzem magam.

Egyet szeretnék, hogy minél hamarabb vége legyen. Belekapaszkodom a hajamba, tépem, és egyfolytában jajgatok. Halkan? Hangosan? Nem tudom már.

Küszködő állattá váltam, nyers hús és test vagyok. Érzem lassan vége lesz, de várni kell. Nagyon sokat kell várni. Az orvosom még két császárt megcsinál, de én ezt nem tudom. Mindenki diszkréten hallgat és vár, érzem a feszültséget.
Már semmi nem érdekel. Nem érzékelem a körülöttem lévőket, minden porcikámban csak én vagyok és a fájdalom.
Isten, hol vagy most? 

Nem tudom mi történik, már nem vagyok ura a gondolataimnak. Megerőszakolnak. Először egy vágás aztán valami pumpa-féleség, vákuum.

Nem , nem tudom, nem megy, nem akarom, nincs erőm már, nem tudom, hogy kell, nem.. nem.. nem… jön a fájás… nőstény leszek… a legerősebb, tudd meg

Zúg a gép, mindenki biztat, aztán megint zúg, megint hangosan együtt vagyunk, és megint felbúg, mindenki egyszerre skandál és én tudom nem lesz több, nem lehet már több, érzem ez lesz az utolsó, most utoljára még.. na, rajta

Ennyire még soha semmit nem akartam az életben… erőnek erejével, magam sem tudom milyen tartalékból, de összeszedem magam.

Vége.

A leggyönyörűbb hang, amit valaha hallottam, ez a semmihez sem fogható angyali kis obégatás. De nagy hangod van kisbaba! 

A leggyönyörűbb vagy, akit valaha megpillanthattam.

Lám, a mennyország egy vérben és fényben úszó rideg szülőszoba. Itt vagy Isten. Látlak a két kicsi szempárban. Érezlek a katartikus szeretetben. 

Elfáradtam, reszketek, a világ legboldogabb asszonya vagyok.

S. Nagy Noémi