Emléktöredékek

Emlékeztek még a régi időkre, melyek olyan messze járnak már, hogy talán nem is voltak valóságosak?

Tudjátok… azok az idők, mikor még együtt játszottunk. Mikor a nagy iskolai szüneteket csodaként éltük meg és reggeltől estig kint voltunk az utcán. Mikor, ha baj volt gyermeki életünkben, akkor mindent megbeszéltünk, enyhítve a kis lelkünk fájdalmán. Mikor még mindannyian ugyanolyanok voltunk.

Emlékeztek a koszos kis kölyök éneinkre, akik a játszótéri sóderben próbáltak homokvárat építeni? Akkor nem számított ki honnan származik, kinek milyen autója van és kinek milyen a telefonja. Akkor még nem a képernyő előtt pötyögtünk, hanem az ezeréves kapucsengőn, a szülőkön és nagyszülőkön keresztül próbáltuk lehívni egymást a térre.

Emlékeztek arra, mikor az volt a fontos, hogy ki volt ügyesebb bakugrásban, hogy ki tudott messzebbre repülni a hintából és ki tudta jobban utánozni az állatkák hangját? Na meg a futás… Hisz mennyi tiltott helyre szöktünk és másztunk be, és mennyiszer kellett menekülnünk, mert rajtakaptak minket. Szép idők voltak, nem igaz?

Tudjátok… mikor bogarakra és hüllőkre vadásztunk és hősként ünnepeltük a diadalmas vadászt. Egyszer még egy fakopáncsot is elkaptunk. Tanulmányoztuk, óvtuk, majd szabadon is engedtük, hogy újra szárnyaljon. Na meg az a sok tejföl, mikor a kis kóbor cicákat etettük és tudjátok… volt az a kutyus, aki hozzánk csapódott, és akit aztán elütött az autó...

Emlékeztek, hogy mindannyian együtt sírtunk? És mikor megkérdeztük a másikat, hogy ő miért sír, csak annyit tudott mondani, hogy nem tudom? Hisz akkor még mindannyian ugyanúgy éreztünk. Nem volt irigység, büszkeség, kapzsiság és hatalomvágy. A ködfátyolon át látjátok még azokat az időket, mikor nem volt bennünk gyűlölet?

Emlékeztek… volt az a rozoga padocska, amin az a kis idős, kendős hölgy ült mosolyogva. Mindig diót gyűjtött nekünk és engedte, hogy a botjával kardozzunk, mint a hős lovagok. Képzeljétek, a pad még most ott van, de a kis hölgy már máshol gyűjti a nassolnivalókat… Csak a meséi maradtak meg nekünk. Na és a gonosz nénik? Akik, mindig elküldtek minket a ház elől, hogy ne ott hangoskodjunk? Ott csücsül a szátokon még az a gügye szöveg, amivel visszavágtunk nekik? Rémlik a menő nénike, aki le is locsolt minket vizes kannával, hogy menjünk onnan? És a vízibomba csatára, ami ezután következett?  

Tudjátok… voltak felfedezéseink is. Mikor pincéket, titkos erdőket jártunk és fára másztunk. A félelem pedig ismeretlen kifejezés volt számunkra és a kék-lila foltokat a természetes bőrszínűnknek éreztük. Mert akkorákat estünk, hogy csak úgy csattantunk. De akkor még mindenkit felsegítettünk és senkit nem hagytunk hátra. Nem gondolkodtunk csak ösztönösen segítettünk. 

Emlékeztek a naplementékre, melyeket a lépcsőn ülve néztünk együtt? A narancssárga fényre, mely misztikus módon játszott az arcunkon? Végül a skarlát végtelenségre, mely jelt adott, hogy ideje hazaindulni?

Emlékeztek az utolsó nevetésekre, melyek azelőtt történtek, hogy beléptünk volna az otthonunkba? Amikor a hasunkat fogtuk, mert úgy kacagtunk? Na és az örömkönnyektől csillogó tekintetünkre? És a pillanatra mikor azt reméltük, hogy mindez örökké fog tartani?

Évek múltán látjuk még néha azt a boldogságtól ragyogó, koszos kis gyermeket visszanézni a tükörből? A gyermeket, aki nem félt semmitől, aki legyőzhetetlennek érezte magát, aki hitt abban, hogy képes lenne repülni is…?

És a legfontosabb… a saját gyermekünk milyen tekintettel néz ránk, mikor hazaér hozzánk? Látjuk benne azt az örömöt, amely egykoron a miénk volt? Mert tőlünk függ, hogy milyen szempár fog visszanézni gyermekeinkre a tükörből mikor felnőnek. Juttassuk eszükbe mindennap a régi idők emlékeit. Ne hagyjuk, hogy elfelejtsék a múltjukat, a gyermeki álmokat, mert az határozza meg a jövőjüket.

Hisz tudjátok… csak rajtunk áll.

Kérlek, emlékezzetek!