Fáklyák

Mindannyiunk lelkében léteznek pici fáklyák. Egy emberi ésszel felfoghatatlan és megérthetetlen, okos terv részeként, gondosan vannak elhelyezve pontosan ott, ahol lenniük kell. Bizonyos történések hatására, az események által kiváltott szikrák lángra lobbantják őket és a fény gyengéd öleléssel olvasztja magába a sötétséget. Így születik a felismerés. Mindaz, ami addig nem látszott, jól kivehető, érthető, tiszta egyértelműséggé változik. Előfordul azonban, hogy a félelem, kétely, vagy álmeggyőződések gátolják a szikrapattanást. Nem ragyog a tudás fénye. Néha egész életek telnek el bukdácsoló, tapogatózós vakságban… azzal a hittel, hogy a szem nem lát, pedig csak a környezet fénytelen.

Ha már az első fáklya felragyog, az elmébe kúszik valami mélyről jövő, emlékezéssel átitatott rutin…Lehetőséget adva a sorban következők meggyújtására. Bölcs tanulás és tanítás ez. Ahányan vagyunk, annyiféle fáklyaerdő díszíti a lelkünket. Egyéni tempóban, egyéni helyzetekkel haladunk közöttük. Előfordul, hogy szélsőséges, mély fájdalom hatására gyújtunk meg egyet. Talán az ilyen fények erősebben, nagyobb lánggal világítanak…Vagy éppen mérhetetlen boldogság cikázik bennünk ragyogva, pajkos szikrákat szórva. Azt hiszem örömmel telve egyszerűbb ez a feladat….Idővel, az égő fáklyák számának növekedésével, olyan is előfordul, hogy nagyon várjuk azt a grandiózus élményt, amiből megszületik a következő láng. Hiszen már érezzük, tudjuk, hogy a lelkünknek mekkora szüksége van a fejlődésre. De az is ennek a vágyott fejlődésnek a része, hogy képesek vagyunk türelmessé válni. Nem az „akarás” munkálkodik bennünk, hanem a mélyhitű elfogadás, hogy jön a tapasztalás, amikor jönnie kell. És akkor hirtelen nem várt helyeken bukkannak föl a csodák. Belebújnak egy levélbe, aminek sorai fölragyogtatják azt a fáklyát, amely bizonyossággal fűszerezve megmutatja AZ IRÁNY-t. Egy új barát mosolyába, akivel kapcsolatban fénybe borul a féltett gondolat, hogy valahonnan, egy „elfelejtett régről” már jól ismered. Egy csöndes vasárnapba, aminek minden pillanata hálával tölt el és végtelen szeretettel ölel… és boldogsággal, hogy a tiéd lehet, a részévé válhattál…hogy megélheted. Noha bármikor lehetőség van a szikrapattintásra, mégis, az emberi időszámítás szerint az ünnep bűvkörében, a karácsonyi időszakban fogékonyabbak vagyunk a varázslatra. Még a túlzásokba fulladt, elanyagiasodott, fogyasztói tombolás tömör kérge alól is átsugárzik az igazi érzés. Ami tudja, érti, hogyan kell fáklyát gyújtani.

Így én kívánni szeretnék. Méghozzá azt, hogy az ünnep rejtőzködő lényegének legtisztább fényében gyújtott karácsonyi csillagszórók milliónyi szikrája, legyen képes megannyi fáklyán ragyogó lángot lobbantani. Bárki és Mindenki lelkében! Hiszen az ego öröme csak pillanatnyi öröm. Valódi lényegünk leckéi azok a kincsek, amelyeket hosszú ideig magunkkal fogunk vinni. A legtisztább, legfájdalmasabb, legboldogabb, legmeghatározóbb és minden kétséget kizáróan a legvalóságosabb ajándékok ezek, amelyeket az EMBER csak kaphat…