Mikor beléptél hirtelen abba a zsúfolt irodába, és zavartan a többiektől körülvéve kezet nyújtottál, még nem gondoltam semmi különöset, nem is sejtettem, hogy mi fog következni, és mekkorát fordul majd velünk a világ. Azt gondoltam, megint csak egy valaki, akiből úgysem ismerek meg semmit, sőt, nem is nagyon érdekeltél akkor.
Csak egy nő.
Belőletek ma a plázavilágban tizenkettő egy tucat, sőt, inkább több. Mindannyian ugyanúgy néztek ki, mindenetek megcsinálva, az arcotok bevakolva, a hajatok kivasalva, közben pedig azt hiszitek ez valami, sőt, talán hogy ez a minden. Pedig: semmi, a nagy semmi. Mert mi ugye csak a feneket és a mellet nézzük? Ezért bőven elég csak jól kinézni, teljesen mindegy mi van a kis fejetekben.
Hogy ti mekkorát tévedtetek.
Igen, te is nagyot tévedtél. Már az első nap. Már akkor megkevert a felszínesség, mert úgy hitted hozzád is úgy viszonyulnak, mint egy tárgyhoz, és valójában senki sem kíváncsi rád. Pedig csak találkozni kellett vele… megtörtént.
Tévedtél.
Elég szerencsétlenül néztél ki, minden mozdulatod sajnálatra méltó volt. Riadt voltál, és nem akartál emberek között lenni. Mintha segítségre szoruló ügyfél lettél volna, nem pedig gyakornok. Közben feléledt ettől a rejtélyérzékelőm, és tudni akartam mindennek az okát. És már akkor átfutott a fejemen: tessék, itt a következő. Klisés mondatok következnének most, amelyektől eltekintünk, mert unom az ilyesmit olvasni másoktól az ilyen különböző női-férfi nyüglődésekről szóló írásokban, és indulatcikkekben. Neked is nagy szerencséd volt, hogy ritkán olvasol ilyet, és hogy nem hallgatsz mulatóst. Eltelt az első nap, nem is figyeltem rád, illetve egyszer, amikor kinevettél a kiskutyás tüsszögésem miatt. Munkaidő végén aztán nem értetted, miért próbálok veled beszélgetni, és miért hagytalak ott, amikor nem néztél a szemembe. De másnap aztán sikerült beszélnem veled, és valami ismeretlen lelkesedés megszállt téged is, habár nem tetszettem. Mert mindig a szépfiúkat keresitek. De itt bizony barátzóna nem lesz. És másnap, amikor lázas voltál megmértem kézfejemmel a homlokodon és hozzád értem először, megijedtél tőlem. Pedig csak láttam, hogy szenvedsz, és tudtam, hogy ágyban a helyed, és szerencsére ezután hazaküldtek. Otthonról írtál is, hogy csak hétfőn jössz. Ez nagyon jót tett, hiszen össze tudtunk veszni a külső fontosságáról, először csak írogatva, aztán már türelmetlen voltál és telefonon kiabáltál, mert úgy felidegesítettelek. Már érezted a kezdődő ragaszkodást. Nem szeretted a teljesen ellentmondó véleményt, nem esett jól a szeretetszegény burokvilágodnak, ahová valaki kérlelhetetlenül be fog törni… hiába tiltakoztál, ahogy én is ez ellen, tudtuk, hogy ez lesz a következménye. De azon a vasárnap estén mérgesen lezártad a beszélgetést. Majd hétfőn látványosan csinosan jöttél be, és még teátrálisabban kerültél. Amíg hozzád nem szóltam, utána hübriszed megszűnt, és újra utat engedett az ismeretlen eredetű hiányérzetnek.
Aztán az utolsó napodon nálunk véget ért. Elbúcsúztunk, az épület előtt álltunk, én elindultam, és visszanéztem. Akkor volt minden eldöntve.
További cikkek
