Az előző részben éppen visszanéztem feléd, és éppen megtudtuk, hogy minden eldőlt. Még akkor is, ha közölted, hogy én veled aztán biztosan nem fogok összejönni. Pedig akkor még én sem voltam biztos abban, hogy szeretném, csak abban, ami történni fog.
Minden ment tovább, te továbbra is ragaszkodóan írtál, természetesnek vetted ezt a kis szeletet, amivel már részese lettem a mindennapi életednek. A gyakorlatnak ugyebár vége volt, felmerült hát a találkozás lehetősége, hiszen mozdítani kell a cselekményt valamilyen irányba, hogy eldőljön végre: megfutamodsz a saját kötődésedtől, vagy tovább mersz lépni felém. Mert te ettől is féltél, mintha a jégmezőre kellene lépned tovább, és félsz, hogy sokadszorra is elcsúszol, mi több egyenesen a tó szakad be alattad, ezért bár napi huszonnégy órában beszélgettünk egymással, féltél a találkozástól is.
És eljött a vasárnap…
Csinos, félénk kis őzike voltál, az eredeti célod a haverkodás volt, nem is mertem benne többet látni. Bár a bátorságodon nagyon csodálkoztam, mivel attól hogy nem szereted az embereket és a tömeget, attól még egy idegen fiúhoz felmenni egy csinos lánynak eléggé kockázattal teli lehet, de lehet hogy már akkor is bíztál bennem, és tudtad, hogy semmi olyat nem tennék, amire nemet mondasz. Ha így volt, jól sejtetted, mert tényleg nem történt semmi. Először nagyon édesen feszengve beléptél a szobába, és rögtön megfogott az új környezet ingere, és elkezdtél körbenézelődni, mindent megfogdosni, csodálkozva eltöltöttél ezzel körülbelül húsz percet. Ami teljesen ellentmondott a barátzónának, hogy rögtön az ágyamra telepedtél, letetted a kis táskádat, és befészkelted magad, mint aki otthont keresett eddig, és végre megtalálta. Pedig még hozzád sem értem aznap. Csak beszélgettünk. Megnézted a festményeimet, a faragásokat, és mindent, amire kíváncsi voltál. Ezután megint sokat beszélgettünk, mígnem rákérdeztél, hogy akarok e tőled e valami többet. Én pedig akkorra biztos voltam, hogy igen. El is sírtad magad majdnem, hogy ha nem adod magad, akkor elveszítesz. Pedig én nem cserébe valamiért akartam testet kapni belőled, hanem téged szeretni, úgy, ahogy még nem tudtál senkit sem közel engedni magadhoz. Nem értetted, hogy feltétel nélküli lesz, amit kapsz, és hiába fogtam meg a kezed, riadtan kirántottad az enyémből. És mégsem kergettelek el, nem vesztettél el. Megbeszéltük, hogy megpróbálunk közelíteni egymás felé, a te lassú tempódban. Senkinek sem kell ajtóstul rontani a házba, én biztosan nem fogok. Lekísértelek a buszhoz, még haza sem értél de már írtál.
Aztán eljött a következő találkozás, akkor teljesen kihívóra sminkelted magad, testhezálló ruhában. Biztosan azt hitted nincsen önuralmam, és megbukok a bizalomteszteden. Nem így történt. Anélkül, hogy érinteni próbáltalak volna, festettünk kettesben egy képet, magyarázgattam hogyan kezeld az ecsetet, a színátmeneteket, egy pillanatra sem térített el vörös rúzs. Nem adtam volna el a törékeny kis bizalmad, pláne amikor kezdesz közeledni, közel engedni. Hosszan néztük egymás szemét, aztán sajnos megint búcsúznunk kellett. Megint elkísértelek, úgysem engedtelek volna le egyedül a sötét, hideg utcára. Nehezebben búcsúztunk már el, érintés nélkül.
Aztán a harmadik alkalommal éppen február 14-e volt. Nemcsak, hogy nem szeretem az ilyen amerika majmolós „ünnepeket”, de nem is voltunk még egy pár. Pedig már készültél az érintésre, de úgy, hogy senki sem tudott volna ellenállni, én is csak nehezen, amikor szexi pirosban végignyújtóztál az ágyamon, persze félpercenként szégyenlős rohamaid voltak, de már közeledtünk egymás felé. Természetesen rózsával, és bonbonnal vártalak, még ha nem is voltunk egy pár, akkor nekünk mégis jutott egy kis ünnepecske. Már elkezdtél érinteni. Először ecsettel a karomat. Aztán én is a tiédet. Valami egészen varázslatos volt, hogy eloszlott rólad minden érintéstől való félelem. Aláfestő zenét hallgattunk, miközben festetted a karomat. Majd elkezdtek megjönni azok a menthetetlen érzelmek, amiért ma is itt vagyunk. Beléd szerettem, belém szerettél. Miután összefestettük magunkat, és ölelkeztünk, elmentünk és lemostuk magunkat a fürdőkádban. Ott is egymást, szégyenérzet nélkül, és még csak nem is csókoltalak meg egyszer sem. Aztán visszaültünk az ágyra, közelgett a mai alkalom vége. Akkor ültünk diadalt az érintésiszony felett. Akkor már nem akartad elengedni a kezemet. És mosolyogtál, kicsit könnyeztél is, de már az örömtől. És nem is engedtem el a kezed.
Hiszen most is fogom, és eszemben sincs elengedni.
„Én felelős vagyok a Rózsámért.” (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)
További cikkek
