Váratlan Apokalipszis
Legutóbb diadalt ültünk az érintésiszony felett. De megkellett küzdenünk egy nagyobb és félelmetesebb szörnyeteggel, sőt többel is. Elsőnek azzal, ami valaha veled történt, az a nagyon rossz, ami akaratod ellenére megbéklyózott, és sokáig tartott, amíg feloldódott a tested a gyönyörben. De végül hónapok alatt elértük közös munkával, hogy igazán önfeledt nő váljon belőled, és onnantól egyenesen kergettél az ágyban is. Pedig milyen nehezen indult... hiszen az első hétvégénk tragédiába torkollott, egyikünknek sem ment, bárhogy próbáltuk, és azzal jöttem el tőled, hogy vége... megalázottan, kimerülten és szomorúan. De aztán másnap délutánig bírtad, és ismét írtál. A nehézségek csak összekovácsoltak minket, hiszen tudtuk, hogy együtt akarunk maradni. És tudtuk, hogy legyőzzük a testedet béklyózó múltbéli gonosz kísérteteket. És három és fél hónap után azt is legyőztük, és előtte, közben, és utána is minden maga volt az álom. Minden nehézség ellenére boldogok voltunk egymással. Felelős voltam a rózsámért, ezt komolyan is vettem, és vigyáztam rád. Habár az egész gyakran próbára tett, fel nem adtam volna soha.
Hiszen mindig történt velünk egy csoda, ami a pillanatnyi gödörből magasabbra emelt minket.
De a legnehezebb szörnyeteg még hátra volt: az, aki el akart tiltani tőlem, az a nőnemű lény, aki maga is valaki áldozata. De mégis ahelyett, hogy nem adta volna át a lányainak a bajt, el akart választani minket, mint valami Shakespeare darabban, vagy valami romantikus regényben. Ki hallott már olyat, hogy dohos múltszázadi történések várnak ránk? És minden erőnkkel ellenálltunk. Tudtuk, hogy együtt legyőzhetetlenek vagyunk. Te jöttél, amikor tudtál, idővel pedig a testvéred és anyud kedvese, sőt anyud anyukája is a cinkosaink lettek. Jöttél, amikor tudtál, és mentem, amikor tudtam. És mindig csak szomjaztuk egymás társaságát. És te nem merted elmondani, hogy ott vagyok körülötted, és létezem, és gyógyítalak. Pedig erre vártam, hogy ne kelljen bujkálnunk egy napot sem, csak annyi kellett volna, hogy a bátorságodat összeszeded… De huszonhárom éves fejjel még gyermek voltál. Ez gyakran az engem ért kifogásokban is megmutatkozott, miért is nem jó kinézetre egy tömzsi zenészkobold egy plázában lakó modellnek, bíztam benne, hogy csak anyud miatt mondod félelemből, máig sem tudom. De közben a szemed és a tested szerelemmel volt megtelve... éreztem is, mondtad is. De sokáig nem szedted össze a bátorságod, pedig akkor találkozni is többet tudtunk volna. De nem merted, és ez kezdett közöttünk vitákat generálni. De ezek bennem nem hagytak nyomot, végig megőriztem a harci kedvemet, sohasem adtam volna fel kettőnk kedvéért. Hagytad, hogy itthon megpróbáljanak valakivel összeboronálni. Hagytad, hogy mikor külföldre mentél egy hónapra, az ottani rokonok segítségével ott is ugyanezt megpróbálják, ki sem nyitottad a szádat, hogy elég, bár ellenálltál, és eszedbe sem jutott hűtlen lenni. Kibírtuk, nem hagytuk el egymást. De ez az anya a félelmetes mumusod, aki ellen megbénultál, így említeni sem mertél, pedig végig tudta, hogy ott vagyok veled. Idegesítette is, hogy nem vakartál le. Így mindig akkor jöttél, amikor nem volt ott, és én is mindig akkor mentem hozzád. Egyedül a családod többi tagja támogatott minket. Ők most is így tennének… A távollét diszharmonikus volt nekünk, ingerlékenyek lettünk egymással is. Csak akkor lettünk nyugodtak, mikor hazajöttél, és együtt tudtunk lenni…
Ezután következett az időszak, amikor igazán nővé lettél. Élveztük egymást és többet is láttuk egymást a többieknek köszönhetően. De a nyomás ott volt mindkettőnkön, hiszen anyud támadását még nem győztük le. Sokszor feszültek voltunk, de mégis töretlen szerelemmel lendültünk túl mindenen. Miközben anyud látszólag megengedte az együttlétünket, valójában végig ostromolt, hogy hagyj el végre. És te sokszor a nehéz pillanatokban, amikor vele szemben voltam, nem te voltál ott, hanem a tesód. Ki is borultam sokszor, hiszen a társam te vagy nem ő. Féltékeny is voltál, pedig igazán nem volt mire.
Közben az idő telt, ott voltam a vizsgáidnál, az első szépségversenyedben is támogattalak. Amit tudtam, megtettem, hogy az álmaidat követhesd, azt akartam, hogy szárnyalj, és ne mások döntsenek helyetted, hanem állj ki magadért és értünk. Nem értettem, miért nem tetted, hisz anyud nem volt olyan félelmetes. Engedett mindent végül nekünk, hiába volt ott a háttérben taktikusan. Szerettelek, és nem értettem miért nem lépsz, amikor a testvéred is elkezdett végre ellenállni a mindent átható kontrollnak. Kiborított, mert nagyon szerettelek.
Sajnos új próbára kellett készülnünk, mivel nem találtál állást közvetlenül a vizsgák után, elvállaltál egy idénymunkát. Megint messze, de megértettem, és készültem, hogy kibírjuk, eszemben sem volt, ami ezután történt. Örültél, hogy elkerültél otthonról, és végül: összeroppantál anyud nyomása alatt. És a menekülést akarod választani. Bár ne jósolta volna meg a testvéred. Azt mondtad nem bírod ezt tovább. Éppen akkor adod fel, amikor már kevés van vissza a célig. Nem értem, hogy a sok nehézség, majd átlendítő csoda után, miért nem akartad folytatni. Nekem sosem veszett el a reményem kettőnkért. Nem akartam, hogy tragédia legyen a vége. Még most sem szeretném.
Várom az utolsó csodánkat. Várlak nagyon.
További cikkek
