Hazugságok pókhálója

Rá se kell néznem a világító telefonra, akkor is tudom, hogy te vagy. Századszor. A századik semmitmondó sms-t küldöd, hogy milyen nagyon hiányzom, és jaj, de borzasztóan rossz neked. A fülemben cseng a dalszöveg:”Don’t pick up the phone, You know he’s only calling cause he’s drunk ’n’ alone”, de mégis a telefon után nyúlok. Azt hiszem, holnap egy lottószelvényt is kitölthetnék..csak két szó van az üzenetben, a feladó túlságosan is ismerős:”Annyira hiányzol”. Kínomban esküszöm, röhögnöm kell. El tudom képzelni, mennyire hiányozhatok, miközben melletted alszik a feleséged. A nő, akivel megcsaltál, akit teherbe ejtettél, mint gyakorlatilag az összes barátnődet, rajtam kívül, és akit feleségül vettél, hogy ne legyél vasárnapi apuka, mert a kicsike tudta jól, hogy egy gyerekkel egy életre magához köthet.
Néztem az üzenetet, és majd’ megszakadt a szívem. Mert jobban szerettelek, mint az életemet. És jobban gyűlöltelek, mint bárkit ezen a világon. Te voltál az első, akit közel engedtem magamhoz, miután Ő meghalt. Te voltál az első, akinek nyíltan beszéltem arról, hogy mennyire fájt, hogy azt hittem belehalok, hogy soha többé nem leszek képes szeretni senkit. És tessék, megszerettelek téged. Egész lényemmel újra szerelmes voltam, újra azt éreztem, hogy élek. Emlékszem, amikor először hallottam tőled az ósdi szöveget, hogy nem találkoztál még hozzám hasonlóval, és olyasmit érzel, amit még soha nem. Istenem! Madarat lehetett volna fogatni velem. Én marha teljesen beléd habarodtam, és nem létezett senki és semmi ezen a világon, rajtad kívül. Totálisan süket és vak voltam, pedig figyelmeztettek, hogy még a szemed sem áll jól, és észnél kellett volna lennem akkor is, amikor az aktuális ex-barátnőd előállt a nagy hírrel 10 héttel a szakításotok után…. De neem, én csak beleragadtam a saját ócska tündérmesém posványába. és csak neked hittem. Még akkor is én rágtam a küszöböt, amikor első alkalommal szembesültem vele, hogy nem egyedül nekem teszed a szépet, és nagyon nem is csinálsz titkot belőle, mert miközben velem nem találkozol, a lányt sorozatosan betaggeled Facebookon, hogy éppen hol jártok a közös barátaitokkal. Én közben mit teszek? Elkövetem a hibát, amit majdnem minden nő megtesz:magamat kezdem hibáztatni, hogy én vagyok túl sok, vagy kevés. De észhez még most se térek.
Olyannyira nem, hogy amikor pár héttel később egy bűnbánó napközis képével megjelensz nálam, szánod-bánod, amit tettél, ígéred, hogy megváltozol, én nagy levegőt veszek és visszafogadlak. Persze az idill nem tarthatott sokáig, mert nem bírsz a véreddel. Neked úgy kell, hogy megőrüljenek érted, hogy akarjanak, hogy bármit megtegyenek érted, mint másnak a levegővétel. Tudtam munkahelyeden a helyes szőke lányról, aki pszichológus gyakornok ott, ahol te problémás gyerekeken meg a családjukon próbálsz segíteni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem görcsölt a gyomrom tőle, de azt gondoltam, az elmúlt hónapok bebizonyították, hogy tényleg csak engem, és csak engem szeretsz, nincs mitől tartanom. De a csip-csup veszekedéseink újrakezdődtek, minden szaron veszekedtünk, már egymáshoz is alig értünk. Aztán egy este én voltam az, aki az arcodba üvöltöttem, hogy takarodj, látni sem bírlak többé. Te pedig igazi férfi módjára egy kocsmában ittad le magad, tényleg jól kezelted. És micsoda véletlen, a helyes kis szőke is ott volt abban a kocsmában. Iszogattatok. Aztán felmentél hozzá. Másnap reggel józanul, de iszonyú ábrázattal megjelentél nálam. És az ostoba én mit hitt? Biztos az készített ki ennyire, hogy elzavartalak az este. Szó nélkül megfeledkeztem a tegnapról, mert még mindig azt a férfit láttam benned, akibe szerelmes voltam. Pár héttel később te, a szőke és néhány kollégátok továbbképzésre utaztatok. Azt mondtad nagy meglepetés vár rám, amikor hazaérkezel. A meglepetés még az út alatt utolért. Egy Facebook-üzenet jött tőled, amiben arról a bizonyos estéről mesélsz, a kocsmáról, a szőkéről…és arról, hogy gyereket vár tőled, neked pedig kötelességed elvenni őt, és gondoskodni a gyerekről. Még ahhoz is gyáva voltál, hogy arcomba mondd, amikor visszajössz! Válaszra sem méltattam az üzenetedet, megszakítottam minden kapcsolatot veled.
Az elkövetkező hetekben úgy éltem, mint egy programozott robot:felkeltem, napközben az egyetemen ültem, hazamentem, tanultam, csipegettem valamit, lefeküdtem. Újra gyászoltam, de ez most valahogy jobban fájt, hiszen te nem meghaltál, csak az én lelkemet ölted meg. Élted világodat, bizonyára készültél az esküvőre és vártad a fiadat. Én maradtam egyedül, összetörve, elárulva, becsapva. Számtalanszor is elképzeltem, ahogy otthon ültök, és rajtam, a kis hülyén röhögtök. De összeszedtem magam, sőt, már egészen kezdtem egy normális emberre hasonlítani, amikor a bátyád, akivel mindig is jó viszonyom volt, a hogylétemről érdeklődött. Annyira már ismertem, hogy tudtam, nem erről van szó. Hamar kiderült, hogy egy Cicerót megszégyenítő beszéddel készült, hogy milyen szörnyen magányos vagy, boldogtalan, a gyereknek se tudsz örülni, úgyhogy elkötöztél a feleségedtől, most nála húztad meg magad, és minden vágyad, hogy újra beszélhess velem. Hetekig húztam, tartottam magam, nem álltam veled szóba, hiába írtál nekem több tucat levelet, hiába ecsetelte a bátyád, hogy milyen pocsék állapotban vagy. De megint te nyertél. Olyan voltál, mint amikor megismertelek, és tényleg szarul néztél ki, ezt nem tagadhattam. Harmadszor is besétáltam a csapdába, már névre szólt. Egyik napról a másikra a szeretőddé váltam. Képtelen voltam tanulni az eddig is elég fájdalmas leckékből. Mígnem egy napon közölted, hogy eszedben sincs kilépni a házasságodból, mert örökre elvesztenél mindent. Harmadszor is ott álltam romokban, elhagyva, becsapva.
Megint hónapok teltek el, és te ugyanúgy ott jársz a gondolataimban, mint mindig, te otthon a kirakatcsaládodban élsz, én a munkába temetkezem. Mint egy agyonjátszott videoszalag, a történet tovább ismétlődik:te felbukkansz, én a telefont szorongatva kuporgok a kanapén, az irántad érzett szerelmemre gondolok, és arra, hogy amióta átjáróházat csináltál az életemből – amit én hagytam, tudom -, nem tudok bízni senkiben, míg te éled világodat, én soha nem leszek boldog, mert már azt sem tudom elhinni, amit kérdeznek tőlem. De most valami elszakadt bennem. Felállok, a fürdőszobába megyek, lehúzom a telefont a WC-n, hátha ezzel az irántad táplált érzéseimet is elnyeli a szennyvízcsatorna. Visszanyelem a feltörni készülő sírást, megfordulok, és ígértet teszek magamnak, hogy holnaptól másképp lesz. Holnaptól másképp lesz….