Sokat elmélkedtem az elmúlt időben, hogy miért is kerülhet hét lakattal őrzött vaskapu mögé egy emberi szív? Olyan mélységekbe, ahova már nem süt be a fény, a dudva sem nő és csak azaz igazi vak sötétség létezik, amiben ha sokat időzöl megvakulsz, ha újra kiérsz a fényre.
A válasz egyszerű, gondolják a legtöbben. Hisz' minden ember fél a csalódástól, a kudarctól és az elutasítástól. A legtöbb ember félti az önbecsülését és retteg annak elvesztésétől, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt szeretné. Már pedig sokkal könnyebb elmenekülni, mint harcolni valamiért.
Ez az időszak legtöbbször átmeneti az ember életében. Hisz' egy napon jön valaki, aki fenekestől fordítja fel az egész életet. Aki pedig elhozza a jövőt, az elpusztítja a fájó múltat is. A legtöbb ember pedig megtalálja az útját a világban. Hisz' megérdemlik a boldogságot és a szerető családot.
Vannak azonban akik nem ilyenek. Bizonyos emberek arra születtek, hogy tanítsanak másokat. Azonban a tanulságnak mindig ára van, keserves ára. Vannak, akik csak átmenetek az ember életében, akik adnak egy bőröndöt, tele egy életnyi tanulsággal. Ami megtanít, hogy hiába vagy csupa szeretet, ha nem tudsz felnőni az élethez. Hiába vagy tehetséges, ha elfecséreled azt. Hiába vagy szerelmes, ha nem tudsz küzdeni. Hiába vesztesz el valakit, ha nem tanulsz belőle. Óriás pofonokkal és csalódással tanítanak és tesznek másokat jobb emberré, erősebbé. Megtanítják, hogy az élet egy rohadt nagy küzdés, ami tele van kudarccal. Megtanítják, hogy bizonyos dolgokon nem lehet változtatni, nem lehet a múltat semmissé tenni. Nem lehet hátradőlni és várni a változást.
Ennek a tanításnak azonban hatalmas ára van. Hisz' nem lenne jó lelkű egy ember sem, ha mindenki direkt okozna mély,heges sebeket. Ezeknek az embereknek a legtöbbje nem direkt tanít és teszi fájdalmassá mások életét. Valójában a saját magukban felhúzott gát az, amin nem tudnak felülkerekedni. Ami megálljt parancsol minden alkalommal, ami nem tud egy adott szintet elfogadni. Én is ilyen ember vagyok. Ez életem legnagyobb fájdalma, hogy csupa-csupa heget hagyok magam mögött és ez akkor is tény, ha azt gondolom, minden férfi a múltamban sokat tanult tőlem és a következő párját majd igazán fogja szeretni és becsülni. Viszont hiába ámítom magam minden egyes nap, ha hátranézve egy véres csatát látok, amiben mindenki elesett és csak én sétáltam ki győztesen. Győztesen, élve, de korántsem egészségesen. Hisz minden tudásomat odaadtam és akartam hinni, hogy az újonnan kapott tudást tudják majd hasznosítani. Mégis azt gondolom egy sem tette meg. Akárhányszor látom őket legyenek egyedül vagy a párjukkal, akkor is tudom, hogy még nem engedtek el. Azt hittem segítek azzal, ha mindenem odaadom, de nem számoltam azzal, hogy ezt a mindent egy kardcsapással vettem vissza minden alkalommal.
Én nem akartam mindenkit a sárba taszítani, hogy megtanuljanak talpra állni. Annyiszor szerettem volna elmondani, ha ott álltak velem szemben, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy álmokat kergettek, amik sosem léteztek. Sajnálom, hogy velem terveztek, miközben az első perctől nem volt jövőnk. Sajnálom, hogy elhitték jó ember vagyok, miközben régen megtört az élet, ami megakadályoz ebben. Sajnálom, hogy nem léptem időben, hogy gyenge voltam azt mondani, nem vágyok rád. Sajnálom, hogy kihasználtam bárkit, hogy a saját hegeimen tovább lépjek. Azt pedig különösen sajnálom, hogy könnyen van, nem én leszek az utolsó ilyen ember az életükben. Sosem mondtam el, hogy tudom minden hibám. Tudom, hogy nagyobb lelketlenség valakit becsapni és hátba döfni, mint nem felnőni az élethez. Nem vagyok mártír és sosem gondoltam magam szentnek sem.
Az utolsó döfésemnél szembe állítottak önmagammal. Megalázva éreztem magam és remegtem a fájdalomtól. Fájt, hogy hazudok. Fájt, hogy érzések nélkül élek valakivel. Azt éreztem megérdemlem azt az arcon csapást, amit mai napig nem tudok, hogy direkt tettek-e meg velem. Azon a napon megértettem a sorsomat. Bezártam a lelkem és megfogadtam, hogy többet senkihez nem lépek ki a vaskapum mögötti börtönből, álljon ott bárki is. Mert az én lelkembe nem igen lépett még be senki. Sosem voltam szerelmes egy kapcsolatomban sem. Sosem fájt a hiányuk, ha nem voltak ott mellettem. Sosem gondoltam rájuk, ha távol voltak. Mindig csak hazudtam. A tanulságot, azonban pár év alatt, de végre leszűrtem. Nem ölöm meg több ember lelkét. Mert én évekig hittem el, hogy számomra a boldogság az, ha másokat boldognak látok. Végül mégis elmenekültem, mert sosem voltam boldog.
Már nem akarok próbálkozni. Éveket cipeltem mások fájdalmát, majd kamatostól adtam vissza azt amit áthárítottak. Éveket éltem reményben, végül a szerelembe vetett hitem égette porig a lelkem. Mára nem fáj, de én sem akarok több fájdalmat látni. Befejeztem a harcot és megfogadtam nem okozok több gennyes, elfertőződött, nehezen gyógyuló sebet. A lelkem hét lakattal őrzött vaskapu mögé száműztem, ahonnan nem szedheti áldozatait. Hihetik, hogy játszom a mártírt, hogy hiszti és önsajnálat. De nagyot tévednek! Én minden tettem bánom és szégyellem. Mert sosem akartam ekkora szörnyeteggé válni. Mindig is jó ember akartam lenni, de a vonatom mégis kisiklott. Én pedig úgy döntöttem kimászok a romokból, kiszállok az utazásból, a kalandból és befejeztem. Boldog vagyok-e? Nem, de már nem akarok az lenni. Ilyen áron nem. Én csak sajnálom. Piszkosul sajnálom, még akkor ha ezzel sokra már senki sem megy.
További cikkek
