Újra itt van. Az ősz. Jött az ellentmondást nem tűrő hűvös szeleivel, a korán sötétedő napjaival, a természetet álomba ringató érintésével. Mi pedig beleborzongunk a gondolatba, hogy elmúlt a forró, gondtalan nyár. A vízpart illatú, rövidnadrágos, dinnyemosolyú évszak. Sajnáljuk, mert annyira áradó volt, zizegő, élettel teli. Valahogy egyszerűbben találtuk a helyünket benne, zöldebb és barátságosabb létezést adott. Most viszont változás van. Nyűgösen vakarjuk elő a szekrényből a pulcsikat, kabátokat. „Kell már sapka is?” „A vékonyabb sál elég?” „Reggel biztos nem, délután így viszont még meg lehet gyulladni….de hová tapossam, ha nincs rajtam?” Pörgetjük szépen a programot, és közben módszeresen építjük le magunkat is. Megszokott, elterjedt, sőt elvárt lett a levertség.
„Olyan hideg van, de utálom!” „Mikor lesz már vége?” „Hú de várom, hogy tavasz legyen!”
Minél többször mantrázzuk őket, annál mélyebben ég a tudatunkba ez a természetellenes hozzáállás. Mert minden aspektusában az. Mintha arra várnánk, hogy a hisztivel megállíthatóvá válik a folyamat. De az egonak nincs ilyen hatalma.
Teljesen hozzászoktunk, hogy „az van, amit mi akarunk.” Mindenre rá akarjuk húzni ezt az önbecsapó irányítási mechanizmust. Bármekkora bajban is legyen a természet ritmusa (persze miattunk), nem változtathatunk a körforgási rendszerén. Noha már alig van átmenet az évszakok között, még erőlködik. Még figyelmeztet, hogy készüljünk a változásra. Mert annak mi is a részei vagyunk. Az ősz nem csak melegebb holmikat jelent. Komor, esős napokat, szürke felhőket és sárguló leveleket. Magában hordozza a csönd eljövetelét és békés. Békére int, békére kér. Gyengéd csitítgatással emeli ujját az ajkadra, hogy hallgass. Azért ódzkodunk ennyire tőle, mert kiragad a zajok biztonságot nyújtó forgatagából és a saját csöndünkbe lök. Egy elviselhetetlenül egyértelmű világba, amiben minden rólunk szól, de nem az ego kívánalmai szerint, hanem valódi lényünk istenszemszögéből. Nincs ijesztőbb, józanítóbb élmény, mint önmagunkba nézni. A természet bölcs tanító mester, ezért megingathatatlanul erre sarkall téged. A madárcsicsergés halkul, a költözők már délre tartanak. A parkok, vízpartok nyüzsgése hallgatásba lép. Csak a száradó, zörgő levelek éneke kúszik a némaságba. Mintha megfagyni készülne a világ. Valóban, pontosan erre készül. Azonban figyeld meg, milyen csoda szertartással jár fenséges haláltáncot: nincs még annyi szín, mint ősszel! Ontja az almás, diós kincseket. Szőlőillatú, körtés és sütőtökös.
Szóval ne rettegd, ne fél ezt az évszakot. A külső változásokkal, engedd fejlődni a belsőket is. A betanított negatívumok helyett, fedezd fel saját örömeidet a játékos levelek között. Hagyj elsárgulni és lehullani régi szokásokat, hiteket, meggyőződéseket. Aztán dobd le őket és ne csinálj semmit. Várj. Most csak vetkőzni kell és elengedni. Selejtezni és helyet csinálni valami izgalmas, eljövendő csodának, aminek egyetlen titka lesz: a te őszben születő varázserőd.
További cikkek
