Kedves Anyuka!
Hát ne tessék engem utálni! Ártottam én valamit is magának? Ellen kell állnom a szidalmak hadának!
Hitemre, ártani nem ártottam, csak az ecsetet mártottam a maga kerítéséhez. Kentem én szorgosan, kedélyes délutánon át a leányával együtt egészen festékfoltosan!
De maga erről mit sem tud, nemde? Ott sem voltam, de rám csakis a szitkokat hintette!
Maga még nem is látott, mégis rögtön sárral dobálva kiáltott. Küldött volna rögtön a vesztőhelyre, mert nem talált bennem aranylelőhelyre?
Reggelente ittam magától a kórság kávét, délben a dühben fortyogó gonosz gombáját, és vacsorára ettem a maga drágalátos keserű kanyarós kenyerét.
„Kislányom mit keres melletted ez a rondaság?” – mi ez kérem, ha nem gorombaság?
Mégis irigyli a lányát? Nem látott bennem mást, csak lábak között keringő károgó kányát? Nem vagyok én oly nagy állat, nem egyetlen célom volt széttárni a leánylábat. Csakis szeretni, óvni, ezt szerettem volna, igazán nem kellett mellénk vigyázó komorna!
Kellett magának lányát ütni? Tudtam én jól, hogy ezt teszi, mert bizony én magam is megéreztem, amikor lesújtott az anyai kéz, hiszen maga a szívébe soha bele sem néz. És nem vagyok én oly balga, mint aminek maga néz!
Eredményképpen a pofont másodkézből én is kaptam, a fűbe még éppen nem haraptam. Pedig olykor magassarkúval kaptam! Higgye el, hogy nekem se volt kellemes, mégis voltam oly türelmes, hogy okot keressek, ne menedéket, győztem a maga és lánya lelkéből felkaparni az üledéket!
Miért kellett ezt a bús levelet ilyen sorokkal felütni? Győztem a menyecske pofonjait is kerülni. Tudjuk, hiszen kapunk, ami jön, mégsem mondtam nemet és kerüljön ez nekünk bármibe, mégis kértem én a lányát, hogy elvigyem messzire.
Vártam én a jó szavára, de maga belőlem a jót csak-csak kiszanálta! Fogta és tette az egészet, egy hatalmas lapátra, meg sem várta, hogy belebújjak a nagykabátba.
Kirostált belőlem mindent, ami érték, azzal magyarázta, hogy: nálunk bizony más a mérték! Nem érdekelte magát más, csak a csengő pénzérmék!
Lettem volna pedig magával kedves és megértő, a gonosz szavak mögött jó szívet remélő. Hiszen tudom én magáról, hogy a kevély hang, éjjelente sír kétségbeesve, minden gondját magában eltemetve, a konyhában a földön egy szivacson fetrengve, és bizony borral sűrűn öblögetve. Maga is csak áldozat, mint a lányai: egy azon változat.
Kerestem és kutattam a három pár bús szemben, de folyton-folyvást csak a kínzó fájdalomra leltem. A magáéban láttam a legrondább sebet, ami fájt, de ezért maga minden férfira bosszút kiált?!
De hitemre szerettem magát, mint a lányát, és meg akarnám a lelkét gyógyítani. Habár férfi vagyok, higgye el nekem, nem szoktam lódítani!
Igaz Szeretettel: Szörnyike Úrfi
További cikkek
