Sokszor figyelem távolról az embereket, figyelem a személyiségüket, az emberekkel való felszínes vagy mély kapcsolatukat, a szerelmüket. Kevés párkapcsolat létezik, amelyre felnézek, amilyenre én is vágynék. Mindösszesen egyetlen egyet tudok mondani. Ez egy évek óta tartó szerelem két fiatal között, akik nem is sejtik mennyire tökéletesek együtt. Minden alkalommal mikor őket láthatom, vagy hallhatom elkap az érzés, hogy én ezért nem érem be a középszerűvel.
Nem vagyok hajlandó beérni egy langyos szellővel, egy felszínes külvilágnak mutatott érzéssel, egy átlagos élettel. Hisz ha arra vágyok, hogy jól érezzem magam ott vannak a barátaim. Én viszont ha szerelemről van szó, nem csupán jól akarom érezni magam. Nem szimplán arra vágyok, hogy kiegyensúlyozott legyek, várjanak itthon, néha jókat nevessünk. Ennél sokkal mélyebb és komolyabb elképzelésem van és azután, hogy egyszer már megtapasztalhattam mennyire tudok szeretni méginkább a rabjává lettem annak a bizonyos érzésnek, az igazi szerelemnek.
Attól a naptól, hogy megélhettem vágyok rá. Arra a szerelemre, amely megjelenik, elsöpör mindent és pontosan annyira emel fel, mint amennyire mélyre tud taszítani. Arra az elvetemült kételyre vágyok, amikor a kopár táj közepén állsz és látod, hogy süvítve rohan feléd a vihar. A rét közepén az egyetlen célpont vagy, amit felperzselhet egy lecsapó impulzus, de te nem tántorítasz, csak táncolsz a viharban, nevetsz a tomboló esőben és a vizes hajad repked az orkán erejű szélben. Én lennék a vihar közepe és rohannék vele, ledöntenék minden tabut, minden félelmet és akadályt. Belerohannék a csatába, fejest ugranék a lehetetlenbe és elfogynék, mire véget ér a vihar.
Mert tudom, hogy elfogynék, mégis akarom hinni, hogy csak a vihar nyertesei maradnak örökké együtt. Mert azok a szerelmek küzdöttek meg egymásért és tudják becsülni, hogy együtt lehetnek. Mert azok az emberek haltak bele majdnem a küzdésbe, a félelembe. Engem nem érdekel, hogy azt mondják ez miatt az érzés miatt komolytalan vagyok, engem nem hat meg, hogy ez elméletileg egy álomvilág. Nem akarom elfogadni, mikor azt mondják, hogy majd megkomolyodok és belátom, hogy az élet nem erről szól. Az életben egy kiegyensúlyozott társkapcsolatra van szükségem, amiben gyereket szülhetek, amiben haza várnak, amiben jól megvagyunk egymás mellett.
Nem vagyok hajlandó elfogadni ezt, mert nem erre vágyok. Ezt már kipróbáltam. Megfulladva éreztem magam, és árnyéka voltam önmagamnak. Minden nap behódoltam a társadalmi elvárásnak, a párkapcsolati elvárásnak, mindennek. Éltem az "öregek" életét, nem jártam szórakozni és csak a kötelezettségeimnek tettem eleget. Ebből kiszabadulva pedig nem találtam a helyemet a világban, nem értettem hová lettem én, hová lett a nő, aki egykoron voltam.
Mért lenne szégyen valami sokkal felperzselőbbre vágyni, mint a középszerű? Miért kellene nekem beérnem azzal, amivel a társadalom jelentős része beéri? Hol a példa kérem szépen előttem, hogy ez elég lenne a boldogsághoz? A világ körülöttem tele felszínes kapcsolatokkal. Az emberek nem beszélik meg a kapcsolati problémájukat, helyette inkább másoknak beszélik ki azokat, de beszarva élik a napjaikat, meghunyászkodva és mutatják, hogy minden rendben van. A szerelmes párok kéz a kézben járnak az utcán, hazaérve pedig leülnek a kanapéra, verik a gépet és nézik a tv-t és azt nem tudják elmondani egymásról, hogy hány cukorral issza a kávét a másik. Nem merik az emberek elengedni a párjaikat szórakozni egyedül, mert az alapvető bizalom hiányzik a kapcsolataikból.
Minek kellene nekem ez, egy bólogató férfi, aki behódol az akarataimnak? Minek nekem valaki, aki hazudik minden nap, hogy tökéletes vagyok és boldog velem? Minek nekem valami, amit nem élek meg, amit nem érzek minden sejtemben, csak a külvilágnak mutatom, hogy mennyire nagyon szeretek? Minek? Én a felszínes hazug semmit odaadom azoknak, akik erre vágynak, de én nem kérek belőle.
Mikor megkérdezik tőlem, hogy nem vágyok-e szerelemre, akkor azt mondom, hogy nem. Arra, amit az átlag annak nevez abszolút nem. Számomra a szerelem vad, őrjöngő, őszinte, szenvedélyes, bizalmas, forró, kalandos, lehengerlő, de leginkább megmagyarázhatatlan.
Ha megkérdezem, mit szeretsz a másikban és te meg tudod mondani, már nem hiszek neked. Az én szememben az már nem igaz szerelem. Mert az igazi megmagyarázhatatlan és érthetetlen. Egy örök harc, amelyben sosem dőlhetsz hátra, amely sosem válik átlagossá. Csupán lobog és együtt ég el velünk egyszer, és csak reméljük, hogy nem lobban el hirtelen.
További cikkek
