Hihetetlen, hogy már nem emlékszem rád, ha behunyom a szemem. Kikoptál belőlem, pedig pár éve még biztos voltam benne, hogy ez sosem történik majd meg. Pont oly észrevétlenül kúsztál ki az emlékeim hálójából, mint ahogy bekúsztál a mindennapjaimba akkor, már nagyon régen.
Az a rohadt idő. Sosem felejtem el neked, mikor azzal védted minden tettünk, hogy az idő mindent megold, az idő mindent rendez, az idő talán elfeledtet, idővel talán együtt folytatjuk, de persze az idő, amit együtt voltunk azt senki sem veszi el tőlünk. Úgy utáltam ezt a három betűt, ahogy ember talán csak embert tud gyűlölni. Aztán igazad lett. Legalább ez nem volt tévedés.
A hetek, hónapok majd évek szépen lassan feloldottak bennem és eltűnt a teher, amit miattad éreztem. Nem tudom mikor és azt sem, hogy hogyan. Talán akkor sikerült, mikor már nem akartam görcsösen elfelejteni az arcodat, mikor már nem aludtam este úgy el, hogy könyörgöm, csak ne veled álmodjak. Akkor felejtettelek el, mikor már feladtam, hogy valaha is el foglak. Mekkora klisé is ez édes istenem.
Ha szóba kerül a neved, már nem rándul görcsbe a gyomrom. Ha meglátlak, már nem remeg bele a lábam és nincs bennem harag sem. A legutóbb pedig arra is rájöttem, már nem hatsz rám. De egyetlen érzést, az a hülye időd sem tudott feledtetni velem. Azt az érzést, amit azután éreztem, miután bevágódott a nagy rozsdás vaskapu a hátad mögött.
Ha behunyom a szemem, már nem látom az arcod, a történeteink pedig már nem rólunk szólnak csak az érzésről, amit a testem, mint egy féligáteresztő membránt visszatartott és nem engedett el. Azt hiszed a szerelmet? Nem. Azt a rohadt nagy kétségbeesést nem engedtem el soha, amit akkor éreztem azokban a percekben, órákban, napokban, hetekben majd hónapokban még te élted tovább az életed.
Szerettelek. Szerettelek úgy, hogy minden, ami történt elenyésző volt, ahhoz képest, ahogy érted aggódni tudtam. Szerettelek úgy, hogy minden gondolatom az volt, vajon éppen mit csinálsz, mire gondolsz. Szerettelek úgy, hogy a másik pillanatban önző mód az sem érdekelt, mit érzel, csak gyere vissza hozzám, ölelj meg és én elhiggyem miénk a világ. Szerettelek, úgy ahogyan csak egy görcsösen kapaszkodó lány tud szeretni: függve. Sosem mondtam ki, és sosem írtam le, de igen én tényleg szerettelek, úgy ahogy akkor szeretni tudtalak. Úgy, hogy belefulladj és elmenekülj, úgy hogy kétségek közt hagyva vissza se nézz. Ez volt akkor az eszköztáram és minden, amit magamból ki tudtam hozni.
Talán te is szerettél. Talán így tudtál szeretni, fájva, menekülve, kétségbeesve. Talán csak undorodtál tőlem, a testemtől és a múltamtól. Már sosem tudom meg. De nem is számít ez, mert már biztosan nincs bennünk szeretet. Csak néhai ábrándok vagyunk, és érzések. Azt hiszem, ezt jelenti a továbblépés. Téged elfelejteni, de az érzést soha. Ha behunyom a szemem, már nem tudom ki vagy és azt sem mivé lettél, de arra jól emlékezem mennyire tudtalak szeretni és mennyire tudott fájni, hogy nem én győztem, hanem a világ körülöttem.
Jól emlékszem mennyi kétség volt bennem és mennyire meg akartam fejteni, hogy ebbe te is beledöglesz, vagy csupán együtt nevetsz a világgal, ami engem a porba temet. Oh, igen tudom! Nem akartad, hogy bántson a világ, nem akartad elveszteni a barátokat, nem akartad, hogy engem bántsanak. Tudod engem bántottak! Tudod minden rajtam csattant és én vittem el a balhét csendben még nem teljesen kiszipolyozták a lelkemet. Abban bíztam csak, hogy te megúsztad, hogy volt értelme vásárra vinni a lelkemet, még el nem tűnt minden, ami voltam.
A nulláról építettem újra önmagam. 110%-osan kellett akarnom felállni és menni előre. Kényszeresen beleerőszakolni magam a mindennapokba, minduntalan csinálni valamit. Tanulni, énekelni, dolgozni, írni, házat újítani, egyetlen percre meg nem állni, hogy csak kimerülve essek bele az ágyba és ne legyen erőm és időm se gondolni rád és leginkább arra, amit utána megéltem. Mert a történetnek csak részeleme, hogy elmentél. Soha ne éld át azt, amit én kaptam utána! Ha rád gondolok, már nem eszembe jutsz, hanem lelkembe nyilall a tény, hogy fogalmam sincs ki is voltam melletted abban a néhány pillanatban és nem értem egy emberi lény, hogy kerülhet olyan mélyre, mint én kerültem. Nem te törtél meg, hanem minden, ami előtte, akkor és utána volt. Én sokáig hozzád kötöttem ezt az érzést, a kétségbeesést, pedig csak pont voltál az i-re. Azoknak az éveknek a legszebb pillanatai te voltál, de egyikünk sem tudhatta, amit már tudok, mi sosem voltunk egymáshoz valók.
Ha melletted maradok, akkor ma senki sem vagyok és csak úgy definiálnak, hogy a te birtoktárgyad. Ha nem tűnsz el, sosem növök fel! Soha nem érzek akkora kétségbeesést, hogy ki akarjak szakadni abból a mókuskerékből, amiben már rég éltem. Ha nem tűnsz el, ma nem tartok itt, hogy tudjam, amikor azt hiszed ismersz, akkor fogalmad sincs ki vagyok, mert teljesen más ember lettem, akivel három mondatot sem váltottál még életedben.
Mára megerősödtem. Azok a történetek, amik ripityára törtek, ma már nem sebeznének meg. Lepereg rólam a világ nyomoréksága és semmi keresni valója kétségeknek a szívemben. Ha rád nézek már nincs varázslat, csak egy férfi vagy a múltból, akit egykoron szerettem. Szerettem, mert akkor azt hittem ez a szeretet. Mára, ezekben az időkben teljesen más a definíciója ennek az érzésnek. Már mást gondolok az emberi érzésekről, de ez nem von le a te személyed fontosságából egy fikarcnyit sem.
Évek teltek el, de ha volt lehetőségem harcolni azért, hogy visszakapd a barátaid, akkor megtettem. Ezerszer elmondtam, hogy nem volt ez semmi, túlgondolták az emberek. Te nem akartál semmit, csak én gondoltam túl. Újra és újra megtettem azért, hogy visszakaphasd az előttem lévő életed és legutóbb láthattam is ezt. A mi történetünk itt véget ért. Már nem érzem azt, hogy tartozok neked bármivel. Te pedig már rég nem tartozol nekem.
Semmi mást nem akartam csak azt, hogy kerek legyen az életünk és boldogok legyünk. Ezt pedig külön-külön is elértük. Mi több bizonyíték kellene arra, hogy ennyi volt a szerepünk? Csak tanítók voltunk egymásnak, fájdalmas tanítók. Nekem te biztosan. Legutóbb mikor láttalak úgy éreztem megtanultuk a leckét és nincs tovább keresnivalóink egymás megbújt gyűrött lapjain.
Mára a nagy szerelem gondolata gyermeki rajongásnak tűnik, de fontos volt. A mi Végszónk egy giccses mese, amit egyszer, ha lesz gyermekem megmutatok neki, hogy tanuljon belőle. Megtanítom neki, hogy kockáztatni kell, de az mindig veszélyes. Elmondom neki, hogy a fájdalom ellenére is megérte, hogy néha a dolgokba bele kell halni és elveszteni önmagunkat ahhoz, hogy valami valódi is megtörténhessen. Mindenkinek jár egy vak, szenvedélyes, mindent elsöprő első szerelem és mindenkinek jár, hogy kitépjék a gyermeki rajongását, a függését a szívéből ahhoz, hogy felnőtt lehessen.
Már nem tudnálak szeretni, de akkor tudtalak és ez így volt szép. Jól emlékszem milyen volt belekapaszkodni a pillanatban és elhinni örökké tart. Arra pedig még jobban emlékszem, milyen volt kapaszkodókat találni utána, hogy megtaláljam a saját utam. Megtaláltam, ahogy te is és ennél szebb dolog nincs. Érezni, hogy felnőttünk és megértünk valami újra, ami a valódi szerepünk ebben az életben.
További cikkek
