Nincs helyünk

Néha elgondolkozok azon, hogy mi a baj a világgal.

            Tudom te is. Itt állunk a földön, benn a tömeg közepén és még sincs helyünk benne. Nincs helyünk az emberek között, nincs helyünk a világban, mégis itt állunk, a talpalatnyi földön és próbálunk megmaradni. Ezen a kis helyen. Ezen a szent helyen, ahol ha behunyjuk szemünket elképzelhetjük, hogy lehetne másképp is. Elképzelhetjük, hogy körülöttünk nem rohan mindenki, hanem megáll. És körbenéz. Meglátja a talpalatnyi helyét, amin áll, hogy ő is behunyhassa szemét és rájöhessen, hogy lehetne másképp is. De nem akar. Aztán kinyitom szemem, körbenézek, sóhajtok és megyek tovább újabb talpalatnyi helyet keresve, ahol talán majd egyszer otthon érezhetem magam. És te is mész tovább, ábrándos lélegzettel, hogy majd csak kilyukadsz valahol. És egyre inkább azt gondolom, hogy mindenki így megy tovább. Sóhajtva. Ábrándozva. Helyet keresve.

                Szóval néha elgondolkozok, hogy mi a baj a világgal. Hogy miért ilyen kívül rekedt mindenki. Hogy miért nézünk egymás szemébe, ha a másik lelkét soha nem akarjuk meglátni; és azt sem akarjuk soha, hogy a mi lelkünket meglássák. Talán mert így illendő? Vagy így tűnünk magabiztosnak és határozottnak? És persze manapság ez a legfontosabb. A határozottság. A magabiztosság. Míg a keletiek az "Óm"-ot a „teremtés hangját” mantrázzák, mi egyre csak azt szajkózzuk, hogy„cél” és „siker” és „motiváltság”, és természetesen ezt meg is fűszerezzük egy jó nagy adag nárcizmussal, hiszen csak így érhetjük el, hogy sikeresek és boldogoklegyünk. Egész életünket áthatja, hogy mindenből pénzt csináljunk. Pénzt csináljunk az ötleteinkből, a gondolatainkból, a testünkből és bizony a lelkünkből is. Mindenünket, mindent ami MI magunk vagyunk árúba bocsátunk. De a szeretetünkből semmiért sem adnánk senkinek. Minden kapcsolatunk adok-kapok viszony és már rég nem akarunk önzetlenül, tisztán csak a másikért lenni. Hiszen akkor eltaposnak. És most, ebben a pillanatban nem engedhetjük meg ezt magunknak. De, talán húsz év múlva se. Úgyhogy csak vagyunk, álarcokat dobálva az arcunk elé, hogy mi legyünk a félelmetesebbek, a magabiztosabbak, akit soha nem lehet eltaposni. Aki eltapos másokat. Aki nyer. Mindig.