Macskakövek, utcafények, réges-régi házak. Minden fürdik a lámpák fényében, amitől igazán festői tud lenni egy ilyen kora őszi este. Minden ilyen séta egyfajta időutazással felér, amikor panelházak, neonreklámok világából az ember tíz tizenöt perc alatt visszaérkezik a századelőre a sötét, komor ridegségből a bonvivánok világába, egyfajta romantikusabb polgári bőségbe, ami nekünk ma már csak leginkább: irodalmi. És igen, óhatatlanul látni vélni sétálni a város néhai nagy művészeit, akik már csak szoborként merednek ránk. Egyszerre vonzó és kísérteties. Vonzó a derűjével, az igényességével, művésziségével, és kísérteties, mert a síron túlról leheli már csak az üzenetét: mi is itt éltünk, dolgoztunk, ittunk, mulattunk, szerettünk. Jobban tudtak élni. De azért egy-egy szelet jut belőle nekünk, itt maradottaknak. Így töprengve elérkezik az ember ahhoz az utcán lévő hordóhoz, és egy szecessziós ház ódon bejáratához. Meleg fény szűrődik ki. Odabent derűs csend, és kedélyes beszélgetés, művészek, színészek, derűs, idős urak. Semmi, hangos modern zene, ami megzavarhatná a múlt borillatú leheletét. Olyan hangulat, mintha csak Az Ötödik Pecsét kocsmájában járnánk a háború borúja nélkül. Itt minden este háborítatlanul századelő van, cseppnyi múlt derűs lassú nyugalommal, jó italokkal, és adomákkal. Érezni a levegőben a büszke, évszázadnyi patinát, ami dísszé válik a fröccsben, és a calvadosban. Minden bizonnyal ilyen helyekre térhetett be Rippl- Rónai is, talán Adyt is meginvitálta, amikor itt járt. Talán le is részegedtek. Ahogy meglátom az üres poharat az asztalon, feldereng a festő árnya, ahogy pipázva rajzolja a társaságot, és holnap százévnyi mámor után a villamúzeumban látjuk a megcímzett rajzot magunkkal. Meglepődnénk, de itt az ilyen lehetetlen is elképzelhetőnek tűnik. Ez a környezet szinte kívánja a tollat, a papírt, a fröccsöt és verset, és az újabb rundot. Ahogy felnézek a pohárból egyszerre meglátni Krúdyt a „találmányát” fogyasztva, és az idős kocsmáros elé teszi az újabb adag papírt. Talán éppen a Szinbád születik, hiszen hol máshol lehetne azt megírni, a bonvivánok himnuszát? Vajon érzik egymás között az eltelt korokat? Mert az irodalmi kör, nem ódon termekben, hosszú asztaloknál való ünnepélyes felolvasás, mint a tankönyvben. Az irodalom itt lakozik. A borban, a díszes régi házakban, a rézkilincsben, a pipafüstben, és a kedélyes kocsmákban. Innen kezdtünk mi Nyugatra tartani. És ez időtlenül így marad. Minden hely ilyenné változik a művészet szeretetétől. Ezért nem számít, hogy vajon az idős kocsmáros tisztában van e azzal, hogy következő poharat a rég halott, pipázó, és rajzoló festő szellemének. Mert nem számít kor. Az időtlenség összeköt élőt és holtat. A kultúra színhelye vonzani fog ma élő, és régmúlt idők művészeit. Egészségünkre!...És az adomázás, és a pipadohány illata, a tollak sercegése még óráik hallatszik, érződik ebben a harmonikus szimfóniában. Ám az éjszaka sem végtelen. Záróra. A kocsmáros, még tölt mindenkinek, és ezúttal magának is egy kiszállót. „Szervusztok!”- mondja. És láss csodát, élők, és megidézettek koccintanak, isznak. Majd öltözködnek. Rippl- Rónai elbúcsúzik, veszi a kalapját, és a sétabotját. Még töm egyet a pipáján, mielőtt beül a szamárkonflisba. Majd visszakocsizik a megszokott helyére, és újra szoborrá válik. De csak a következő estéig, ahol már várni fogja az első pohár. Addig is jó éjszakát kívánok, művész úr!
További cikkek
