Rozsdás kerítések a tölgyesben.
Felkapaszkodok a strandtól a hegyoldalba, a Római útról induló meredek terméskő lépcsőn izzasztó a járás ebben a forró júliusban. Az ember verejtékes homlokát, Balaton illatú szellő szárítja. Mikor a gumimatracok, jégkrémek, és a hűsítő víz világából visszamaradó szagolható emléket viszi magával a fáktól sötétzöld sűrűbe. A vizes törülközőm talán már meg is száradt a harminckét fokban. Szépen lassan egyre nehezebb illat veszi át a tótól jövő könnyed nyaralás esszenciáját. A hegytetőn valóságos kesernyés, édes, olajos illatú tölgyerdő vár. Betonút visz a fákkal ölelt utcákon. Csendes, mégis zenével teli varázslat ez a hely. Széncinegék, és csuszkák muzsikálnak a vastag kérgű fatörzseken cikázva. Időnként az erdőből hallatszik-visszhangzik a fennsíkon a kakukk mély hangja, és telezengi a fakopáncs kopogásának echója az erdő csendjét. Az avarban a gyíkok, bogarak, rovarok közlekedő zizegése zajlik. A bokrokban feketerigó matat. A háttérzene pedig a tücskök, és a sáskák ciripelése. Nyugalom és békesség honol a néma utcákon. A megfakult Magnum jégkrém reklámtáblája még mindig ott hirdeti az édességet, a ráccsal lelakatolt tábori ABC ajtaján. Miközben nézem az erősödő szél felfújja az út mellett a port, és a fakó színei egészek elfehérednek a porfelhőn keresztül. Régen nem járt itt senki. A tölgylombok alatt kopott, barnás-vöröses régi kerítéstől övezett táborok szinte mindegyik utcában. Az esőtől korrodált fémtáblákon még ott kéklik halványan az „Úttörőtábor” felirata. A rozsda, a jégkrém, és tölgyillatú múlt sajátos ízét érzem a számban és az orromban, s csak a kérdés noszogatja egyre a bensőmet: miért tűnt el az élet? Aki járt már erre, tudta és érezte, hogy tündérkertben sétál. Az utca végén szederbokrok kínálgatják éretlen terméseiket, de a ringló már zamatosan sárgállik a zöldben.
A tölgylevelek kötött tánca különös, varázslatos misztikumot kölcsönöz a nyár ragyogásában, csend van, mégis tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Különös, kedves erő lengi körül a helyet, gyógyít, szeret, óv, ide nem ér el semmi baj, semmi aggodalom. Talán sejtették azok is, akik valaha a tábor kerítésein belül elhagyottan álló faházak vendégei voltak. A behunyt szemünk még felidézi a kövekkel körülrakott tűzhelyeken sütött szalonna, és hagyma illatát, s a tölgyek, mint néma tanúk őrzik a nyaralások gyermekzsivajait, szerelmek születését, és halálát. A szederbokrokon túl a Köcsi-tó piciny sztyeppéjét is tölgyerdő öleli körbe, balra pedig a régi vöröskő-bánya szikla pogácsája hirdeti fenségét. Vadrécék úszkálnak a tavacska nádasában. A sűrűbb erdőbe érve a hullámos szélű levelek simogatják arcunkat, miközben szikrázó fényjátékban fürdik az erdő, és a nap hevétől védett hűs ösvényen lehet tovább haladni a kilátó felé ahonnan Fűzfőtől Felsőörsig látni a békés Balaton felvidék nyugalmas, szőlős-derűs pompáját. Nyugatnak fordulva a csopaki rizling friss savanykáját érezni a nyelvünkön. Eltűnődöm, miközben leereszkedem hegyről vissza a fennsíkra az erdőben. Átszellemül a lelkem a tölgyes titokzatosságán, s merengve a régmúlt idők tábori hangjait felfedezni vélem a szélben. Visszasétálok a tó mellett haladva, ismét egy sötétlő ösvény felé, és odaérek a bezárt kertmozi ajtajához. És csak bámulom a koszos lakatot, ami mellett még az utolsó év szakadt műsorplakátján olvashatók a vetített filmek, mellette a pattogatott kukorica ára. A Kőbánya utcából a Szil közön át az Árnyas utcába érkezve, belépek a kertkapun, és hanyatt dőlök a tölgy alatt felállított napozóágyon. Olyan vidám a nyár itt, mégis olyan melankolikus a maga elhagyatottságában. Miért múlt el mindez? Miért oly elhagyatott? Talán minden, amit élőnek látok, már nincs itt? Amit érzek, ízlelek, szagolok itt, talán a múlt? Kezembe fogok egy tölgylevelet, és akkor megértem az élénkzöldjét: mindent, amit látok, nagyon is élő. Tudom, hogy sohasem lesz halott ez a tündérkert. Hiszen, ami örökké való, nem lehet halott.
További cikkek
