A diagnózis: daganatos elváltozás. Ott, az orvosnál ezután jótékonyan le is zárt az agyam egy kis időre. Megkímélt minden további információtól, hogy szövettan, műtét stb. Akkor egy ideig minden csak távolról jövő tompa zajként hatott a rendelő falain belül. Ilyenkor egyszerűen leáll az emberek többségénél a rendszer, és az újraindulásig várni kell pár percet. Nálam ez körülbelül negyed óra volt. Csendes zokogás, egy hang nélkül. Majd jött a restart, és a sírás után a „rákos vagyok” felismeréstől eljutottam a „rendben, akkor idén ezzel kell megküzdenem” mondatig. Ez 2016 tavaszán volt. Közel három év telt el, és a műtét óta jól vagyok. Sokat tanultam abból az időszakból, bár talán nem is ez a legjobb kifejezés. Valójában inkább megváltoztam: teljesen új alapokra helyeztem az életem.
Tapasztalatom szerint, amíg valakinél, vagy épp közvetlen környezetében meg nem jelenik, addig még kiejteni sem merik az emberek ezt a betegséget. Igazi struccpolitika alapján, ha nem beszélnek róla, akkor nincs is. Pedig a rák sajnos igenis létező betegség, de szerencsére már egész jó arányban kezelhető. Szóval nem azzal teszünk jót, ha a témát elkerülve, tudomást se veszünk erről. Sőt! Vannak, akik már csak a szó hallatán pironkodva elfordulnak, talán halkan kicsit sajnálkoznak is. Ebből, aki egyszer is járt az onkológián, köszöni szépen, de nem fog kérni. Ha nem tudsz segíteni, akkor legalább ne hátráltass senkit a szánakozásoddal. Nincs más lehetőség, ha a diagnózis megvan, akkor szembe kell nézni és küzdeni. Tévedés ne legyen, nem egy „kellemes utazás” lesz ez. Leszel nagyon rosszul, és igen, leszel elkeseredve is. Viszont soha többet nem leszel ugyanaz az ember, mint a betegség előtt, de ennek az újrakezdés nem feltétlenül kell rossznak lennie. Kemoterápiától idővel nem érzed az ízeket, és hosszú időre a fodrászt is el kell felejtened. De eközben mégis lesz egy célod, ami előre visz. A cél pedig nem lehet más, mint, hogy meg akarsz gyógyulni! Legyen akár szó méhnyak-, vagy mellrákról, a lényeg mindig ugyanaz.
Hogy szerinted most elég könnyen osztom az észt? Valóban. Én azon szerencsések egyike vagyok, aki úgy volt rákos, hogy ténylegesen mégsem volt az. Utókezelések igaz kimaradtak, de volt „bérletem” az onkológiára, jártam is szépen, rendszerese. Meg is műtöttek, és vártam én is izgatottam a szövettan eredményét. Ahogy fentebb említettem, 2016 májusában teljesen újra kezdtem mindent. Átértékeltem nagyon sok dolgot, és elengedtem bizonyos embereket az életemből. Hiába volt az osztály neve nőgyógyászat, mindennek éreztem ott magamnak teljes értékű nőnek nem. Lelkileg teljesen megsemmisültem a műtő asztalon. Élénken emlékszem, hogy a kórházi dolgozók, és a műtős emberek rettentő segítőkészek és barátságosak voltak. Nekik teljesen természetes volt az, ami nekem roppant megalázó. Soha nem fogom elfelejteni, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben éreztem magam: feküdtem a zöld lepedő alatt az altatás előtt és potyogtak a könnyeim. Végül ezeknek a végtelennek tűnő perceknek a mérhetetlen szédülés és az altató orvosom smile-s fejkendője vetett véget. A lábadozás időszakát lehet csak az elmúlt két és fél év szépíti meg, de komolyabb fájdalmakra már nem emlékszem. Szerettem volna, abból az állapotból hamar kijönni. Hiszen -ma is így gondolom-, Én vagyok meg a rák, és nem fordítva. A sorrend nagyon fontos, hiszen ez egy leküzdendő feladat (volt). Nem hagyhatja senki, hogy a betegsége teljesen felforgassa az életét. Édesanyám még kemoterápia mellett is mozgásban volt. Két hetente kapta a kezeléseket, így voltak jobb és könnyebben elviselhető hetei is. (Na igen, a családunkba úgy jár a rák, mint máshoz a nátha. Emiatt nálunk ez már rég nem számít tabutémának. Feladatnak kaptuk a Sorstól, így meg is küzdünk vele.)
További cikkek
