Kis bolt a reményhez. Mert bizony tömegével vágyunk reményre. Különösen az ilyen ünnepnapokon, mikor álmos, fáradt búval terhelt arccal az emberek heringmódjára bámulják a boltban a sok színes reményt, a reklámtáblák és feliratok becsapós üzeneteit. Álmosak, talán az előző esti mámortól, de még többen a műszak utáni túlórától. És jönnek, és keresnek valamit, hogy mit, azt maguk sem tudják igazán. És csak nézegetnek, válogatnak, üres bánatos tekintetükben jogos kétségbeeséssel. Hiszen a színeket keresik, az élénk színeket. Szorongó érzés a betonházból kilépni, a szürke élet szürke falaiból, hogy keressünk hozzá más színeket, amik megtöltik az űrt. És nincsen öröm az ünnepben sem, hiszen annak sincsen árnyalata, csak az egyhangú, kopott szürke. De ma ünnep van. Nincsen pár napig ébresztő, ez már nagy ünnep. Ezért megpróbáljuk a fakóságot magunk mögött hagyni. És belépnek kék melegítőben, hivalkodó márkajelzésekkel, hadd mutatkozzanak többnek. És a melegítőkből néznek a szemek az alumíniumdobozok, jó ízt keltő felirataira, és kellemesen követik a hideg sörmárka oldalán végigfutó összegyűlt páracseppet. Igen, most ez kell, hogy hűs kesernyés íz, és boldog feledés follyék le a torkukon, hogy ne tudják, hogy egy rendszer részei. Hogy a betonházban a kis másfél szobás luk csak egy kijelölt hely, nem pedig egy otthon, hogy az életük lényegét nem ők határozzák meg, hanem az, ami hattól kettőig, kettőtől tízig, és tíztől reggel hatig. Mert erre szánják őket, hogy amíg bírják, ott legyenek időben, egészen addig, amíg mindannyian helyet nem kapnak ott messze, azon a csendes helyen, ahol örökre lehet aludni, ott aztán nincs ébresztő, nincsenek számlák, nincsenek főnökök, nincsenek multi tulajdonosok. Azaz vannak, de mindenkinek csak egy parcella jut. De sebaj, akkor meg lesz köszönve az életük, hogy odaadták a profitnak, és a tulajdonos luxusnyaralásaiért, és a jó kocsikért. De addig még messze van, addig van ébresztő. Aztán cserébe néha bejöhetnek ide reményt venni, pillanatnyi fájdalomcsillapítókat. Sok-sok színes reményt. És tülekednek, mindenki szeretné a magáét végre eltenni a táskába, és visszahúzódni a kongó csendes, poros lépcsőház ajtója mögé. Hiszen csak erre van szükség, megvettük, szép élénk, jó lesz. Egy picit. De legalább igazán picit. Beszélgetnek egy baráttal, egy sorstárssal, közben a szín ontja majd magából az örömöt, és akkor végre jó lesz. És másnapra sincs ébresztő. Ilyenkor egyenesen madarat lehet fogatni. Lehet aludni, végre. Nem is egyszer, hanem egyenesen háromszor is. Majd csak az utolsó este lesz bosszantó, amikor be kell állítani a reggel öt órát, és lehet káromkodni, hogy vége lesz az ünnepnek és várnak ugyanott, ugyanabban az időben, ugyanazért. El lehet veszteni a pár napnyi jókedvet az utolsó estén, és másnap hajnalban is lehet átkozni a világot, mert élni kell valamiből, és hétvégére kell a színes menekülő útvonal, az a friss üdítően hideg doboz. Hiszen csak péntekig kell majd kibírni. De a hétfőig is van három nap, oh, ez nagyon jó, három nap a végtelenség… sohasem jön el a hétfő, háromszor is lehet sokáig fennmaradni, ízlelni a színeket, a várost járni, kimenekülni, és délig aludni utána. Maga a töménytelen mennyiségű élvezet. De mindebben az a legjobb, hogy még csak most kezdődik, mert a legjobb pillanat leemelni a polcról és a fásult arcokon átsuhan egy pillanatra az estére készülés izgalma, és ezt az sem rontja el, ha hónap végére nem marad pénz a zöldre, csak a jó öreg narancssárga-kék dobozra, a jó öreg kőbambira. Hiszen az is szebb szín a szürkénél… az is remény a kisboltból.
További cikkek
