Néha olyan, mintha a világot egy áteresztő membránon át látnám. A jobb időszakokon ezt a membránt én irányítom és a szűrő kívül hagyja a nagyobb darabokat, a nehezen feldolgozható részecskéket. Néha a membrán megsérül, mint az ózon és az életembe özönlik megállíthatatlanul minden káros anyag, a múltam szemcséi. De legyen szó fájdalomról vagy boldogságról a membránon át kényelmesen szemlélem az életet és minden velejáróját. Mert beleültem a burokba, és innen semmi sem tud elmozdítani. Úgy kövesedtem be életem origójába, hogy azt elmozdítani a legnagyobb erő sem képes már. Egy kőzet vagyok, biztos, stabil, megingathatatlan, ellenálló, időbíró. Egy kőzet vagyok, csiszolatlan, érzelmek nélküli, egyetlen egységes darab, amely különböző rétegekből épül fel és minden alkalommal más méretet ölt.
- Egy kavics, amelybe ha belerúgnak tovább gurul.
- Egy kő, amely kerted díszét adja.
- Egy szikla, amely megtöri életed távolba tekintő sík egységét.
- Egy hegy, amely mindig feléd veti az árnyékot, ha akarja, ha nem.
A membrán, ami körbe ölel minduntalan azaz egyetlen hatalmam, amely fiatalabb mindennél. Fiatalabb nálad, fiatalabb a szerelemnél és nálam is, ez pedig a tiszta tudatom, a hatalmam önmagam felett. Az a tudás, amely távoltart ha arra vágyok és közel enged, ha merek lépni egyet előre. Én viszont már nem lépek régen feléd, rád sem nézek meg ne sérthesd a membránt. Mert az egész világot beengedtem kő szívemhez, csak te vagy kívül rajta, a membránon túl nem tudsz bántani.
Pedig valahol hiányzol, mert benned megtaláltam mindent. Benned volt a derűs mosoly, a pusztítóan tökéletes ölelés, az ajkak kacér játéka, az elnyújtott hosszan meredő tekintetek megállított pillanata. Benned volt a reggeli kócos, ölelve ébredés, a másik karjában való elalvás, a mosolyogva éjszakába nyúló telefonfénynél lezajló beszélgetés. Benned volt azaz egyetlen, ami hiányzik a mozaikomból, benned volt a boldogság. De Te kedves Csalódás egy sötét anyag vagy, ami ha bejön a membránon megmérgezi a kő szívemet és elpusztítja azt, mint a sivatag szikláit az idő viszontagságai. Még nem az erős kő apró homokszemekké nem válik és kicsúszik a kezed szorításából, porszemként repül tovább és észre sem veszed, hogy összetörted.
Mert rosszabb napokon az erős szikla helyett úgy lennék elmállott porszem és megtapadnék néhány volt szerelem életén. Rálesnék mivé lettek és, mit vittek el belőlem, hogy a kitépett cafatot a szívemből mibe forgatták vissza, hogy volt-e értelme értük kicsit minduntalan belehalni a mindennapokba. Megnézném, hogy mertek-e az álmaiknak élni, boldognak lenni, rossz elveket kukába dobni. Mertek-e kitakarítani minden kínt, ami utánam jött és ha néha eszükbe jutok, ők vajon hagyják-e hogy egy-egy pillanatra fájjak, fájjon az emlékem majd egy gyors mozdulattal tudnak-e messzire söpörni, ahogy már én tudom őket az év minden napján. Kivétel ma éjszaka.
Ezen a napon mindig én hagyom, hogy az az egyre távolibb pillanat beletépjen a szívembe és a legnagyobb magányomban is tudjam képes vagyok szeretni. Ráadásul már képes vagyok mást szeretni. Már tudom, hogy kedves csalódás nem a kőzet finom szemcsékké való formálása a szerelem, hanem a víz, ami a részecskéket egyhelyre mossa és az apró szemcsék összekapaszkodva nőnek minduntalan egyre nagyobbra. Az igazi szerelem belülről épül és belőlünk fakad és belülről hasítja fel a membránt még el nem pusztít téged a csalódást, a sötét múltat és, mint a maghasadás teremt valami újat, ami nem volt előtted: teljes életet.
További cikkek
