Egy időben elkezdett érdekelni a téma, hogy vajon léteznek-e sorsszerű találkozások? Van-e felettünk bármi felsőbb hatalomnak, nevezzük azt bárminek is ereje, ami irányítja az életünket? Azonban keservesen realistának, negatívnak és földhöz ragadottnak bizonyultam a témához. Avagy nem vagyok kész annak befogadására. Ennek megítélését másra bízom. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a testünk láthatatlan szalagokkal marionetté bábot játszik és egy rendszerben mozgunk, amiben nincs igazi önálló hatalmunk. Mégis van az életemben egyetlen egy nap, ahova minden szál visszavezet. Az pedig ez a nap. Csupán nem most, hanem hét éve. A hetes szám meg önmagában megérdemel egy kis spiritualitást nemigaz?
Bár ecsetelhetném sokáig, de maga a sztori elég magán, hogy sokakat érdekeljen. Több hónapnyi depressziós élet után ez volt az első nap, hogy kimozdultam otthonról. Itt ismertem meg a legjobb barátnőmet. Itt ismertem meg az első párom, a második is egy helyen volt velem ezen a napon. Valamint itt látott meg, azaz egyetlen ember, akibe végre volt pofám beleszeretni egyetlen egyszer eddigi életem során. Akit hét éve cipelek a lelkemben és napról-napra fejlődve próbálom megtalálni, mi is volt a szerepe az életemben. Mert nem lehet, hogy csak a fájdalom. Sőt. Tudom, hogy nem csak a fájdalom.
Az egyetlen közös ezekben az emberekben, hogy mindannyian kicsit később jöttek az életembe. 13-ban a kapcsolatom, 14-ben egy fotózás, amiből 15-ben lett barátság. 16-ban az elsöprő szerelem érzése, 17-ben egy kósza kapcsolat.
Nos most idén még semmit sem sikerült beleszuszakolni a sajátos spirituális mókuskerekembe, így talán ideje elhinni, hogy letelt a 7 év "balszerencse".
Vagy a fene se tudja, talán most kellene megértenem igazán, hogy az egésznek mi értelme volt az életemben. Mert tudod, tartja a mondás, hogy ami már 7 évet kibír, az örökre szól. Azt meg hogy is mondjam, nem igazán szeretném. Mert így is elég gyerekes vagy pszicho dolog ez már, ami miatt néha azt gondolom; totálisan elmebeteg vagyok, vagy erősen visszamaradt érzelmi világgal rendelkezem. Azért ne gondold olvasó, hogy szerelmesen andalgok a világban Júliaként és várom, hogy visszataláljon hozzám Rómeó. Nincs így. Csupán a szerepét keresem, ami kicsit mégiscsak a sors megmagyarázása nemde?
Piedesztálra emelt pofára esés. Ez semmi több. Rengeteg érzelmi sérülés után, valódi szerelem iránti vágy. Ez semmi több. Sajátos love story és happy end fejlesztés. Ez semmi több. Elhinni, a létező szőke herceget és a tündér mesét. Ez semmi több.
Ez mégis szürreális egy olyan embernek, akinek az élete 99,99%-a a totális földönjárásról, realitásról, kész tényekről és kézzel fogható megoldásokról szól.
Na mindegy is. Annyira nem fontos a dolog. Igazából csak évente egyszer-kétszer kell elviselnem önmagamat és a viselkedésem. Elég ritkán fordul elő, hogy nem tudok köpni-nyelni, megszólalni meg pláne nem. Hogy leiszom magam a sárga földig és lányos zavaromban olyan szinten túlprodukálom magam, hogy abból akkora színészi alakítás lesz, hogy egy szappanopera, ahhoz képest már egészen életszagú. Csak párszor fordul elő, hogy nem tudom, mit is mondjak, hogyan viselkedjek, hogy elhiggye, rég elengedtem és túl vagyok rajta. Mint, ahogy amúgy ő is elengedett már régen. Csak a külvilág hiszi, hogy fáj őt látni, hogy fáj emlékezni rá. Rég nem ő fáj, csak az érzés. Rég nem ő fáj, csak az emlék. Mert én elhittem és ő is elhitte, csak együtt nem hittük el.
Amúgy ő már rég lapozott. Meg én is. Csak minden következő lapon megtalálom, vagy belemagyarázom. Nem sokszor. Csak hét éve. Épp ma hét éve. Úgy hogy gyertek spirik, űzzétek ki a gonoszt, mind a hetet. Vagy csak azt az egyet. Azt, amit úgy hívnak feltétel nélküli ...a francokat. Azért ennyire ne túlozzunk. Csak nehéz elfogadni, hogy valaki, akivel boldog akartam lenni, nem ezért jött 7 éve, hogy mi létezzünk, hanem hogy kizökkentsen a szaros gödörből és a lendülettől bele essek a következőbe. A szar meg csak szar. Büdös, rossz az íze és elég elkeserítő nyakig lenni benne.
További cikkek
