Szabálytalan élet, szabálytalan vezető
Nem hittem volna, hogy megtanulok vezetni. Nagyon sok időbe és pénzbe került míg végre a kezemben foghattam a jogosítványom. Legelőször megbuktam az elméleti KRESZ-en, második alkalommal pedig nem értem fel a vizsgára, így csak harmadszorra sikerült letennem( három a magyar igazság, szokták mondani).
Utána jöhetett maga a vezetés.
Beültem az autóba. Megfogtam a kormányt, remegve az izgalomtól és a félelemtől. Mondhatjuk azt, hogy féltem a vezetéstől. A legelső akadályt kellett leküzdenem, mert aki fél vezetni, az ne is üljön autóba. Ez is igaz volt.
Majd gyújtást adni, engedni a kuplungot, kis gázt adni. A kuplung játék volt számomra a legizgalmasabb játék.
Utána a tolatás. Hátra mentem, miközben haladtam. A tükrök. A forgalom. Kanyarodás. Visszagurulás. A táblák figyelése. A gyalogos átengedése. Plusz vezetési órák.
Nehezen ment. Bevallom. Sok időbe telt, mire elmentem a forgalom vizsgára.
Sosem felejtem el azt a napot, bizony ám! Reggel elmentem egy utolsó gyakorló vezetésre, teljes bukta volt. A sírás kerülgetett, remegtem( mint a legelső alkalommal), leizzadtam, szívtam a cigiket egymás után. A stressz jelei mind kimutatkoztak. Délután immáron élesben ment a dolog. Köszönés a vizsgabiztosnak, autó ellenőrzés, és plusz a vizsgáztató nem zárta be az ajtaját, így megkértem, hogy tegye meg, hogy rendesen bezárja azt. Nem tudom, hogy tényleg figyelmetlenségből történt, vagy ténylegesen a vizsga részeként tette ezt.
Elindultunk. A stressz jelei megmaradtak, majd tettem egy kísérletet. Leszartam mindent.
Vezetek. Ha megbukom, akkor is vezetek, ha átmegyek akkor is vezetek. Mindegy-mindegy, de most csak vezetek. Sima egyszerű kis kocsikázás a városban, mintha mennék a boltba, mennék a mamához, mennék az orvoshoz, vagy mennék felvenni a főnyereményt a bankban. A képzeletem kikapcsolta a külvilágot, és csak a vezetésre koncentráltam.
Elindulás, tükör, előttem az autó megy, tükör, holttér, gyalogos átengedés, tükör, kanyarodás, piros lámpa, egy parkolás( ha már itt vagyok, veszek egy kiló kenyeret, meg egy üveg pezsgőt), és így ment kb. egy óráig.
Megérkeztünk a kiindulás pontra. Az élet kezdete és az élet vége, rám törtek a depressziós gondolatok. Az oktató, és a vizsgabiztos nem szóltak semmit.
Kis idő múlva a vizsgáztató beszélni kezdett. Sport, úszás, én a zene témában jeleskedtem, és így ment percekig. Nem kaptam levegőt, majd elájultam.
Átmentem? Megbuktam? Mi a pokol van most, kérem?!
Az oktató kéri a vizsgáztatót jelezze felém, hogy átmentem.
Nem tudja?
Nem. Itt ülök és nyomban elvisz a stroke...
Átment, uram.
Elhagyott az erőm. Megszédültem.
Ünneplés, gratulációk, majd mehettem a jogosítványért. Persze várni kellett rá, amíg a kártya elkészült.
Azóta vezetek. Kis autót, nagy autót.
Rájöttem, hogy a vezetést tisztelni és szeretni kell. Élvezni kell a motor bőgését, átélni a száguldás szabadságát, érezni a kipufogó gáz illatát. Egy hatalmas adomány számomra, hogy vezethetek.
Viszont a tisztelet és szeretet magában hordozza a veszélyt. Az utakon mintha száz felé osztódna az ember, minden egyes történést látni kell, tudni kell. Mindenkire oda figyelni; autósok, buszok, gyalgosok, mentők, rendőrök. A szabályokat ezek miatt hozták létre, hogy a veszély csökkenjen. Az autó egy gép, amit irányítani kell, és ha mi általunk rossz kezekbe kerül, megtörténik a baj.
Zéro tolerancia, radar, rendőri jelenlét, térfigyelő kamerák.
Megfogadtam, hogy mindezekre figyelve, nem fogom a szabályok határát feszegetni. A veszélyt így eltudom kerülni. Inkább lecsökkenteni, és jobban bízni magamban, mint a többi autósban, esetleg a rend őreiben.
Számtalan szituációba keveredtem; hirtelen bevágnak elém, megállnak, előznek kockáztatva, rosszul parkol, gyerekek rohannak az úttesten, a biciklis közel merészkedik.
Annyit tudni kell rólam, hogy jó ember akarok lenni. Régebben nem voltam, követtem el rosszabb dolgokat, de pár éve egy olyan gondoskodó és szerető környezetbe kerültem, egy új életbe csöppentem, ami megváltoztatott engem. Pedig, az én megítélésem szerint az ember nem képes változni. Ám, valahogy nekem mégis sikerült, vagyis a saját állításomat cáfoltam meg. Sírjak vagy nevessek, ezt még a mai napig nem tudom eldönteni.
A lényeg ismét, hogy jó ember akarok lenni; rendes munkával keresni a pénzt, nem élni semmilyen alkohol- vagy tudatmódosító szerrel, nem csalni, hazudni, lopni, segíteni mindenkinek, barátja lenni az összes embernek. Nyugodt lelkiismerettel feküdni és kelni. Hogy jót tehetek minden nap.
Mégis, rájöttem, hogy nehéz. Nehezen tudok érvényesülni jóként. A pénz, az irigység, az utálat mindig az arcomba csap. Azt veszem észre magamon, hogy kezdek bele őrülni, hogy jó legyek ebben a társadalomban. Felemészt ez a világ. A bátorság az én gyengeségem.
Figyelmetlen és vakmerő voltam. Megszegtem a szabályt. Közlekedési vétséget követtem el. Én, aki lassan már egy legyet sem mer megölni, elveszve a józan ítélőképességemet, átléptem a szabályok határait.
Útlezárás( amire számítanom kellett volna), és behajtottam egy „Behajtani Tilos” utcába.
És elkaptak a rend őrei, szépen mosolyogtam a fényképezőbe.
Féltem. Féltem, hogy most üldözni fognak engem hegyen-bokron át, kitörik az ablakomat, és kiráncigálnak az autóból, letaszítanak az aszfaltra, megbilincselnek, riportot készítenek velem, és életfogytiglanra ítélnek. És ez a sok minden egy másodperc alatt játszódott le a fejemben, miközben láttam az úgyszintén mosolygós rend őreit.
El akarom mondani, hogy sajnálom. Elkövettem a vétséget, megszegtem a szabályt; figyelmetlen és vakmerő voltam, megkapom érte a tanulópénzt. Várom a csekket, hogy befizessem a büntetést. A lelki világom megingott, alvás zavaraim lettek, elveszett a vezetés öröme is, és..és várom, hogy befizessem a csekket, így letudva az anyagi büntetést, és végre megnyugodhat a lelki világom.
A jóság túlságosan a lelkemre megy. Nem vagyok Jézus, és ebben tudatában kellene lennem.
Elnézést kérek a vétségért, tanultam a hibámból, befizetem a csekket.
Milyen érdekes, hogy az ember megfogad valamit, és mégis idővel megszegi. Nem tudja megtartani, mintha az élet direkt kilökné az embert a hibákba. Figyelmetlen voltam, jobban kellett volna tájékozódnom. Vakmerő voltam, mert más is csinál ilyet, meg úgy se jön a rendőr! A nagy lócitromot!
Visszavettem az arcomból, és a kedvemből is. Hiába, amíg gyilkosok, erőszakolók, drogosok korruptan üzletelnek a rend őreivel, addig én nem vagyok biztonságban. Én büntethető vagyok, a legelső, a legapróbb hibáért is.
Mert a jósággal jár a büntetés is. A rosszak nem büntethetők( családomban fél éve tart egy bírósági tárgyalás, fiatalkorú családtagom majdnem életét vesztette egy autóban, mert a vétkes vezető óriási sebességgel, bedrogozva beléjük ütközött), nincs tanulópénz, nincs lelkiismeret.
Remélem kifizethetem a büntetést, és végre megnyugszom. Továbbra is igyekszek jónak lenni, betartani a szabályokat, tisztelni a rend őreit, és szeretni a vezetést.
Biztonságos és Balesetmentes vezetést kívánok mindenkinek!
Lipták Márk
loading...
Szólj hozzá Te is!
További cikkek
