Beszéljük kicsit arról, ami lassan elengedhetetlen a felnőtté váláshoz. Hisz’ manapság kevesek cövekelnek le az első kapcsolatukban. Sajnos ez a világ túlságosan fejlődő, pörgő a megnyugváshoz. Manapság nem javítunk, hanem mindenből újat veszünk. Nincs ez máshogy kapcsolatok terén sem. Tehát beszéljünk a szakításról. Akár elhagytak, akár elhagytál valakit ez egy kegyetlen fájdalom, ami jobb esetben hosszú folyamatot von maga után. Egyfajta lépcsős rendszer ez, amiben ha ténylegesen talpra szeretnél állni, akkor érdemes azt végig lépkedni és nem rohanni a következő megállóba.
A legtöbb párkapcsolat igazából olyan, mint egy függőség. A droghoz hasonlóan vágysz a másikra, vele akarod tölteni az idődet és elképzelhetetlennek tartod, hogy létezni tudnál nélküle; vagy azt, hogy annyira mézes-mázos lenne az élet az egész nélkül, mint vele. Igen ám, de mi van akkor, ha az adag elfogy és a kapcsolat tökéletesen célzott éles vágással ér véget? Ekkor lépnek fel az igazi elvonási tünetek, amik ingerültséget, félelmet, kétségbeesést vonnak maguk után. Ebben az esetben két választási út van. Az első az örök csapda, amibe szerintem a legtöbben bele szoktak esni egyszer, kétszer vagy mindig.
Felveszed a maszkot, mosolyogsz a világra, mindenkinek azt mutatod milye erős is vagy. Hétköznap dolgozol, esetleg iskolába jársz. Hétvégén berúgsz a haverokkal, alkoholba folytod a bánatod, másokkal kavarsz, esetleg beleugrasz egy következő kapcsolatba, amely az előző árnyékában épül. Megoldás lenne? Nem! Honnan tudom? Kipróbáltam. Ez az út sokkal fájdalmasabb, időigényesebb, pénztárca gyilkos, és idegtépő. Egy valódi mókuskerék, amelynek a vége egy csöbörből vödörbe játék, és egy ugyanolyan rossz kapcsolat, amiből kiléptél, vagy amiben elhagytak. Grátiszként pedig nem csak a lelki fájdalommal kell megküzdeni, hanem a forgó gyomorral is minden túl jól sikerült buli után.
A másik út a tudatos építkezés. A szakítás utáni időszakban teljesen normális, hogy nem találjuk a helyünket a világban. Végig rágjuk magunkat az önhibáztatás teljes metódusán és keressük azt, hogy vajon hol rontottuk el. Fogalmunk sincs, miért akarjuk megfejteni a történteket, a lelkünk mélyén ugyanis mindannyian tudjuk, hogy ha választ kapunk minden kérdésre, az akkor sem változtat a tényen, mely szerint egyedül maradtunk. Ez az időszak a szükséges rossz a szakítás után. Hisz a sírás elengedhetetlen kelléke lenne a feldolgozásnak és a legkönnyebb módja annak, hogy a felgyülemlett fájdalmat szabadjára engedjük.
Azonban ez az állapot nem szabad, hogy eluralkodjon felettünk, hogy hetekig-hónapokig önsanyargatás közben nyaldossuk a sebeinket. Néhány nap után érdemes megtenni a legnehezebb lépcsőfokot és elkezdeni felépíteni magunkat, a másik nélkül.
Szerintem a tovább lépés legfontosabb része, hogy megtanulj élni a másik nélkül. Felesleges folyamatosan a kontaktot keresni, mert ezzel csak elhúzod az egész történetet. Ne keresd, ne kövesd, ne csekkold mikor volt fent, ne írj neki, ne akarj magyarázatot adni és megmagyarázni sem dolgokat. Persze ne gyűlölködj és csapd el a fejed az utcán, ha szembejön, de igyekezz a kommunikációt minimalizálni. Ezzel teszel neki és önmagadnak is a legjobbat. Mert bár sokkal kellemesebb reményt táplálni és persze ha látod, ha beszéltek akkor enyhül a fájdalom és elhiszed, hogy van még remény, de ez csupán a függőséget tartja fent és hosszú távon legkevésbé sem válik a hasznodra. Mert ettől még nem fog lángra kapni a kapcsolat és a legkevésbé sem kell hinni abban, hogy ha valami véget ért, majd egy restart-nál működni fog. Nem fog.
Itt jön a következő szint. Hisz’ a fájdalmas napok kicsit elbizonytalanítanak mindenkit abban, hogy jó döntést hozott-e vagy ha elhagytak minket, akkor van némi hajlamunk piedesztálra emelni a szépet és egy kis ideig elfelejteni, hogy azért ez az egész kapcsolat nem csak a jóból állt.
A szakítás fontos része, hogy rájöjj mi nem volt jó neked. Hisz ha minden rendben lett volna, akkor most is együtt vagytok. Ha elhagytak biztos voltak előjelei. Nem figyelt rád, folyamatosan a telefont bújta, nem voltak közös programok, elhanyagoltátok a barátokat, a családot, irányított téged, lebeszélt nagy önmegvalósító tervekről, orrodnál fogva vezetett, félrelépett, túl féltékeny volt. Stb.
Ha pedig te léptél ki a kapcsolatból, akkor bármennyit is könyörög a másik, erősnek kell maradnod. Elvégre oka volt annak, hogy lapoztál és csak sajnálatból együtt maradni valakivel, sokkal aljasabb dolog, mint elhagyni őt és megadni a lehetőséget egy szebb és boldogabb életnek, mind a kettőtök részéről. Nem kell magyarázkodni továbbra sem, mert ez csak egy önpusztító spirált alakít ki, amelyben sokkal jobban sérültök majd mind a ketten. Helyette inkább kezdj el agyalni azon, hogy mit is kezdesz a felszabadult időddel.
Mert a szakítás leghasznosabb része, az a mennyiségű idő, amit végre magaddal tölthetsz. Hisz talán nem kell megmagyarázni, hogy egy kapcsolat meglehetősen időigényes feladat. A szakítás után érdemes végig gondolni, ki voltál a kapcsolatod előtt. Milyen tulajdonságokra tettél szert a kapcsolatod alatt és hogy ki is vagy most. Ez főleg akkor érdekes, ha gyerekként léptél bele egy kapcsolatba és felnőttként léptél ki. Ekkor fogalmad sincs hogy ki is vagy, mik a céljaid és merre szeretnéd, hogy haladjon az életed. Szerintem az egyik legrosszabb, amit tehetsz az az, hogy azt a lányt esetleg fiút keresed, aki a kapcsolatod előtt voltál. Mert már sosem leszel az, elvégre a kapott sérelmek, fájdalmak és az idő eléggé átformálja az emberi gondolkodást, kapcsolatokat és világnézeteket is. Helyette inkább ismerd meg a határaidat, az értékeidet és szépen lassan gondold át, te hol is voltál hibás a kapcsolatodban.
Rengeteg időd lesz rájönni kik is az igaz barátaid, milyen életre vágysz, mi az amit már sosem szeretnél, mi az az emberi tulajdonság amit nem tudsz elviselni, mi az amire feltétlenül szükséges van, mi az amiben javítanod kell önmagadon. Esetleg kicsit fejlesztheted önmagadat, tanulhatsz, életmódot válthatsz, kirándulhatsz, világot láthatsz és visszatalálhatsz önmagadhoz. Ha ezek ellenére sem sikerül tovább lépned, akkor változtass a környezeteiden.
Nincs szükséged arra, hogy mindig rá emlékezz, hogy a felső polcról a képe nézzen rád. Ha kell rendezd át a házat, a szobát, tedd egy dobozba a közös emlékeket és fel vele a padlásra.
Hülyén hangzik de a szakítás tényleg olyan, mint a láz. Felesleges elrejteni a sérelmeket, inkább meg kell élni azt, hogy felépülhess. Ha enyhíted a tüneteket, azaz „ gyógyszerezed” magad, csak elhúzódik ez a beteges időszak ahelyett, hogy sorsan „kiizzadnád”.
Ha viszont az önfejlődés minden lépcsőjén végig sétáltál, ideje nyitni. Nem eshetsz abba a hibába, amibe én. Ha kész vagy nyisd ki az ajtót, tanulj meg ismerkedni, találkozgass másokkal és légy nyitott a világra. Persze csak akkor ha készen állsz, de akkor hajrá és csak előre. Mert a legrosszabb ha ráébredsz, hogy gordiuszi csomó az életed amiben túlságosan jól működsz egyedül így képtelen vagy befogadni a szeretet. Mert félsz, hogy egy újabb kapcsolat elrontja a kiegyensúlyozott életed, ami kapcsolat nélkül sosem lesz az igazán.
További cikkek
