Hűvös ősz volt egy éve, amikor késő este megcsörrent a telefonom. Egy zokogó hang szólt bele és kért segítséget tőlem. Percekbe telt mire a hang megmondta merre menjek és én felpattantam a biciklire és csak tekertem a téli, fagyos széllel szemben. Majd pár perccel később lihegve értem a helyszínre. Oda, ahol egy megsemmisült, remegő lány várt kibőgött szemekkel. Ekkor találkoztam életemben először a pánikrohammal. Álltam és nem tudtam hogyan tudnék segítséget nyújtani. Végül leültem vele szemben és csupán a jelenlétem, hogy nincs egyedül a korom sötétben a hideg padon szépen lassan, de megnyugtatta őt. A tekintete üres volt, nem voltak szavai és akkor egy ideig talán önmaga sem volt a nő. Tudtam, hogy miért nem szed rá gyógyszert. Ezerszer mondta el, hogy nem akar önmaga árnyéka lenni és csak élni, de nem megélni az életet. Akkor ott a padon viszont nem értettem vele egyet.
Sokáig kísértett ez az eset, az esetlenségem és a tétlenségem. A helyzet, amiben nem tudtam megoldást találni, ahol nem volt értelme a szavaknak, nem lehetett megoldani az egészet egy öleléssel. Csak a csend és a türelem segített. Majd egy napon felhívtam ezt a nőt. Száz kilométerekre egy kocsi anyósülésén ziháltam megsemmisülve. Légszomjam volt és a testem utolsó porcikája is remegett. Fáztam, úgy éreztem megfagyok és az egyetlen gondolatom a biztos halál volt. Könyörögtem, hogy segítsen, de messze volt. Nem tudott értem jönni, azonban a telefonban mindent elkövetett, hogy észhez térjek. Azt kérte menjek onnan, ahol vagyok és sétáljak egyet egyedül. Percek teltek el, amíg lábra tudtam állni és elindulni. A lépteim olyan nehezek voltak, mintha ólomsúlyok lettek volna rám kötve. Vonszoltam a testemet át a tömegen és menekültem, amilyen messzire csak lehetett. Egy sikátorban összerogyva zokogtam még hosszú perceket és nem értettem mi történt velem. Végül elmúlt én pedig visszamentem a többiekhez úgy mint, aki egy maratont futott le. Kimerültem és a tekintetem teljesen üres volt. Napokig nem éreztem semmit, a napjaim haszontalan ténfergéssel teltek el és lassan, nagyon lassan léptem tovább az eseten, a gyengeségemen.
Sokáig kísértett ez az eset, az esetlenségem és a tétlenségem. A helyzet, amiben nem tudtam megoldást találni, ahol nem volt értelme a szavaknak, nem lehetett megoldani az egészet egy öleléssel. Csak a csend és a türelem segített. Majd egy napon újra átéltem. Újra egy autóban talált meg a roham. Félrehúzódtunk, feltéptem a kocsi ajtót ,kirohantam, lerogytam a padkára és zokogtam. A testem megfeszült, majd remegni kezdett megállíthatatlanul és pusztított. A testem minden sejtjét átjárta a kétség, a félelem, a halál. Száz kilométerek voltak hazáig és én nem nyugodtam meg órákon át.
Újabb és újabb kisebb rohamok törtek rám, a legapróbb furcsaság is rettegéssel töltött el. Akkor úgy éreztem, hogy ma biztos meghalok. Életem leghosszabb néhány órája volt, amely után átértékeltem az életemet.
Hatalmas terhet cipelek a múltamból és tátongó sebeket, amikkel nem akarok orvoshoz fordulni, hogy varrja be helyettem. El akarom hinni, hogy én sokkal erősebb vagyok másoknál, hogy nekem nincs szívem. El akarom hinni, hogy érzések nélkül nincs fájdalom és sebek sem. Holott a testemen már üres hely nincs az ütésektől és már réges-régen fáj ez az egész. Az elmúlt időszak pedig újabb akadályt görgetett elém. Napokon keresztül megállás nélkül szédültem. Minden nap abban a reményben feküdtem le, hogy másnapra elmúlik, de nem így lett. A világ forgott, a reggelek nehezen indultak, az egyensúlyom egy kisebb fejmozdítástól elvesztettem és egyre jobban kezdtem befordulni. Könnyű lenne azt mondani, hogy kimerültem és elfáradtam. Valószínűleg ennek is van alapja, azonban az újabb roham már nem várt egy évet az előző után. A szédülések után az egyik este újra megtalált ez a démon, ami kicsinálja a testem és a lelkem egyaránt.
Itthon a meleg ágyamban ért utol a félelem a haláltól. A kétségbeesés, a rettegés. A sötét szobában semmisültem meg és menekülni akartam, de a testem nem reagált az agyamra. Remegtem, zokogtam és nem tudtam mozdulni. Már nem telefonáltam, már megvártam, hogy elmúljon. Ezután órákat feküdtem a plafont bámulva. Egy ideje tudom, hogy nincs minden rendben velem. Én nem tudom mi a baj velem, de a környezetem érzékeli és rendszeresen hangot is ad neki. Felszínesen beszélek, nem kommunikálok. Egyik pillanatról a másikra változik a hangulatom, nincs bennem tettvágy. Ma reggelre viszont már csak egy kérdés maradt bennem. Meddig akarok tagadni, vagy végre szembe nézek a démonommal, ami szépen lassan utolért az életben? Mert nem akarok gyógyszereket, nem akarom az életemet csak élni és nem megélni.... és már értem azt, amit egykoron a padon csak láthattam, de nem értettem.
További cikkek
