Hivatalosan is (lélekben már jóval előtte) szingli nővé még 2017-ben avanzsáltam, amikor is megfogadtam, hogy mindaddig egyedül maradok, még el nem érek arra a szintre, amire szerintem szükséges eljutnom mentálisan, és testileg ahhoz, hogy kiegyensúlyozott nőként egy érett párkapcsolatot tudjak felépíteni.
Ehhez rengeteg akadályt és feladatot kellett teljesítenem vagy lebontanom magamban.
Az első és legfontosabb feladatom a továbblépés volt. Görcsösen akartam nem szeretni és elfelejteni mindent, ami előtte velem történt. Hónapokig azt éreztem, hogy hiába ízeltem meg azt a rohadt szerelmet, ha abból csak pillanatok és talán annak is csak a töredékei jutottak. Eleinte pokolian fájt, hogy életemben először valami nem úgy alakult, ahogy én megálmodtam és elképzeltem. Később és ez egy sokkal keményebb időszak volt, a saját viselkedésem volt, ami igazán hosszan tartó álmatlan éjszakákat okozott a mindennapjaimban. Tiszta ésszel leírhatatlan gyötrelem volt visszagondolni, hogy mennyire beteges dolgokat tudtam írni és művelni egyik pillanatról a másikra. Nehéz volt a felismerés, hogy egész komoly mentális problémák alakultak ki nálam, én mégsem voltam képes arra, hogy pszichológushoz forduljak. Utólag ezt biztosan máshogy csinálnám.
Megért bennem a gondolat, hogy mindent, ami velem történt meg kell gyászolnom és nem faltörőkosként fejjel nekimenni az életnek, hanem megtanulni először továbblépni. Elvégre elég komoly traumákat cipeltem magammal.
A gyökereknél kezdtem és átértékeltem mindent magamban a családommal kapcsolatban. Tiszta lap, csak így emlegettük. Megértettük és elfogadtuk, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet semmissé tenni. Nem, én nem hiszek abban, hogy mindent el lehet felejteni. Viszont hiszek abban, hogy közösen meg lehet hozni döntéseket, melyeknek hála a múltat nem kell többet emlegetni, és előre lehet tekinteni, egy-egy fontosabb szempont érdekében. A családi viszályok rendezése után pedig mindenáron válaszokat akartam találni a velem történt szituációkra.
Tudni akartam, miért kerülhettem bele egy mentálisan bántalmazó kapcsolatba, aminek zaklatás lett a vége? Tudni akartam, szerettem-e ezt az embert valaha, vagy miért voltam mellette? Tudni akartam, miért hagyott válaszok nélkül és tűnt el az egyetlen férfi az életemből szó nélkül, akiért én az egész életemet felborítottam? Tudni akartam, mikor felejtem el őt végre és az egész közösen felépített kis lovestorynkat? Tudni akartam, miért kavarta fel az állóvizet, ha képtelen volt mellettem maradni? Tudni akartam, miért nem kellettem, mikor megkaphatott és, ha nem kellettem minek jött utánam? Tudni akartam mit várt tőlem? Majd tudni akartam én hol rontottam el?
Egyikre sem kaptam az utolsó kivételével soha választ. Azonban, mikor az utolsó kérdésem kitisztult előttem, a többi kérdés érdektelenné vált az életemben. A válasz pedig végtelenül egyszerű. Egy bántalmazó kapcsolatból egyből fejest ugrani egy nagy szerelembe a legnagyobb baromság, amit egy ember tehet. Olyan gyenge voltam mentálisan, hogy függésen kívül másra képtelen lettem volna. Ha akkor eszem van, hátra dőlök, emésztek, meggyászolom az elmúlt pár évemet és várok, még eljön az idő, amikor készenállok. Könnyen lehet a másik addigra rég továbblépett volna, de sosem fájt volna ennyire, mint így, hogy tépett hegeket égettünk nyílt lánggal bennem, majd pofával löktünk engem a sárba, hogy az ő keze tiszta maradjon.
Rá egy évre egy újabb kapcsolaton túl is szakirodalmakból és online nagymegmondó cikkekből akartam megtudni mi lehet a megoldás arra, hogy mindent el tudjak felejteni. Annyira lezáratlan és értelmetlen volt minden, és számomra az egyetlen kiútnak a felejtés tűnt. Azonban egyetlen online platform, pszichológiai szakirodalom sem adott megoldást. Majd egy nap feltűnt, hogy hetek óta nem gondoltam rá. Annyira belefulladtam a mindennapi teendőkbe, a munkámban feltűnő új feladatokba, hogy elfelejtettem mennyire is fáj az egész.
Több, mint egy évembe telt eddig eljutni, de mára több mint egy éve, hogy eddig eljutottam.
Ez a felismerés elég komoly lendületet adott, hogy elkezdjem magam végre ténylegesen építeni. Ekkorra a bennem felmerülő kérdések már sokkal inkább a jövőmre összpontosítottak, mint a múltam elemzésére. Tudtam, hogy minden eddigi párkapcsolatom egyetlen sémára volt építhető; egy gyenge jellemet kerestem, akiből jobb embert akartam csinálni és megmutatni a társadalomnak, hogy én mire is vagyok képes. Azt is tudtam, hogy ez a séma sosem lesz egészséges. Mert nem lehet. Nem vághat bele egyetlen ember sem úgy egy működő kapcsolatba, hogy az adott „társ” a kezdetektől nem felel meg neki. Az emberek nem szobrok, amiket igényeink szerint formázhatunk. Tehát a központi hiba a gépezetben nálam volt. Hisz nőként szobrászt, irányítót, igáslovat és pszichológust játszottam, nem pedig társat. Ezen a szinten pedig a fejlődéshez az újabb kérdéseimre kellett választ találnom.
Mit várok egy párkapcsolattól és a benne élő férfitől? Mit tudok én hozzátenni egy párkapcsolathoz? Mi az a szint, amit úgy éreznék, hogy egyenlőséget alkot és nem torz differenciát két fél között? Mi az, amire abszolút nincs szükségem és mi az, amit igenis igénylek egy párkapcsolatban?
Persze jöhetnek itt az érvek, hogy a szerelemnek nem lehet parancsolni és ellenállni pláne nem, de mai napig úgy vélem kell lennie egy egészséges elvárásnak, ahhoz hogy egy érett társkapcsolat megszülethessen. Bennem biztosan kialakultak elvárások, amikről nem vagyok hajlandó lemondani.
Nem szeretnék már alkoholista párt magamnak, aki a kedvemért ideig-óráig nem iszik és fenntart egy átmeneti állapotot, amely hosszútávon komoly problémákat szül. Hisz egy szenvedélybeteget bármi kibillenthet a stagnáló állapotából.
Nem szeretnék már olyan párkapcsolatban élni, ahol én minden nap elmegyek dolgozni és a párom otthon ténfereg és keresi az élet értelmét a négy fal között a nagy semmittevésben.
Olyan párkapcsolatra vágyok, amelyben komoly szerepet tölt be a kommunikáció, ahol nem a ki nem mondott szavak, vágyak, gondolatok okozta kételyek szülik az izgalmat, hanem a közösen megalkotott élettér. Nos, természetesen nem mehetünk el az mellett sem, hogy mindenki vágyik a jó szexuális kapcsolatra is, de úgy vélem ez a megfelelő kommunikáció hozománya is egyben.
Azonban azt sem szeretném, hogy a beszélgetések olyan szürreális szinteken legyenek művelve, amit földi halandó szinte meg sem ért. A kérdésemre, hogy milyen skálán mozognak az igényeim egy hirtelen jött randi adott választ. Tökéletes volt a kontraszt a kiszemelt férfi és a múltam darabjai között. Ott állt előttem a felvázolt igényeim tökéletes példánya. A kommunikáció az interneten tökéletesen működött közöttünk, intelligens volt, művelt, egyetemi tanár és grátisznak még a szexi borosta is játszott még nem a randi Bernoulli egyenletébe fulladt bele. Akkor ott megértettem, hogy az elvárásoknak felső határa is van. Van egy szint, ahol már nem érezném magam okosnak, intelligensnek és műveltnek sem. Ezek nélkül pedig minden egyes nap úgy érezném, hogy kevés vagyok, hogy nem tudok eleget adni a kapcsolatomban és a társkapcsolatról alkotott képemet, amely csakis egyenlő felek között jöhet létre, pontosan én húznám le.
Miután a felépülésem eljutott egy olyan szintre, hogy tudtam mit szeretnék, azt is mérlegelnem kellett én mit tudok egy kapcsolatban nyújtani. Hisz messze voltam már a 21 éves közmunkás lánytól, aki a labilis párja mellett, egy labilis énképpel ténfergett és éldegélt napról-napra. Ekkorra túl voltam egy munkakörváltáson, két szakvizsgán és a harmadik szakmámat próbáltam befejezni. Rengeteg időt szántam arra, hogy megismerjem önmagamat és rengeteg időt töltöttem egyedül ennek érdekében. A munkahelyemen megtanultam, hangot adni a véleményemnek és érvényesíteni az akaratomat. Teljesen tiszta kép alakult ki bennem a hibáimról és az előnyeimről is. Így azt is tudtam mit tudok másoknak nyújtani.
Biztos pont vagyok az emberek életében, és tökéletes hallgatóközönség. Képes vagyok a problémákat ésszerű érvekkel, vitával és nem veszekedéssel megoldani, ha erre a partnerem megfelelő. Maximálisan tudok embereket támogatni a céljaik megvalósításában. Bár könnyen lehet az anyaságra mai napig nem értem meg, és ezzel párhuzamosan a testem is komoly akadályokkal küzd, mégis tudom, hogy tudok otthon lenni egy igazi férfi számára.
Tehát túlmutatok az eredeti terveimen és messze meghaladtam azt a mentális szintet, amit szingliségem első napjaim felvázoltam célként. Mégis egyedül vagyok, mégis elutasító vagyok minden kínálkozó lehetőséggel. A legtöbb férfinek esélyt sem adok az ismerkedésre, helyette újabb és újabb szinteket állítok magam elé, amit még el kell érnem ahhoz, hogy jó társ legyek, vagy tökéletes barátnő.
Néhány nappal ezelőttig már-már kényszeresen hajtottam egy idealista képet a fejemben, ahol újabb és újabb hibákat véltem felfedezni magamban. Lehet, hogy érett nő vagyok, de még mindig túlsúlyos és ha túlsúlyos vagyok biztosan azt hiszik az emberek, hogy igénytelen is. Lehet, hogy képes vagyok egy stabil párkapcsolat közös erővel történő fenntartására, de nem biztos, hogy képes leszek valaha is anyaként gondolkodni, hisz testileg hiányoznak belőlem már önmagában a hormonok, nemhogy a gondolat.
Néhány nappal ezelőtt mégis megtört bennem valami, ami igazán ösztökélt arra, hogy a hetekkel ezelőtt elkezdett gondolatsort befejezzem. Az eredeti koncepció a fejemben az volt, hogy két cikk elegendő arra, hogy bemutathassam, rengeteg lelki trauma után is talpra lehet állni annyira, hogy egészséges elvárásokat alakítsunk ki és legyen igényünk egy kiegyensúlyozott boldogságra. De bárhogy alkottam a vázlatot, azt nem tudtam megmagyarázni miért is vagyok akkor még mindig egyedül és hogyan lesz így az egész hiteles az én számból. Nos, a hiányzó elvarratlan gondolat végtelenül egyszerű.
Úgy vélem az embereknek néha fontos egyedül lenni. Fontos, hogy megismerjük saját magunkat, az igényeinket, elvárásainkat és azt is, mi mit tudunk nyújtani másoknak. De az ember, ahogy sosem volt szobor, úgy robot sem lesz sosem. Ha nem büszkén vállaljuk azt, hogy mi jobbak vagyunk, mint ez előtt, hanem csakis arra összpontosítunk, hogy még mindig lehetnénk jobbak, mint amik most vagyunk, akkor sosem fogunk készen állni. Akkor mindig marad porszem a gépezetben és szépen egyedül maradunk. Lassan három év telt el, hogy tökéletesre akarom csiszolni önmagamat, hogy egy tökéletes párkapcsolatra érett legyek. Nos, végeztem. Megértem a rám váró hibákra, problémákra és minden tökéletlenségre, ami még hátra van.
Sosem leszek önmagamnak a tökéletes példánya, és ha egyetlen dolgot magammal hozhattam a jövőmbe azaz, hogy minden férfinek a szeretet elmúlása után csak a tökéletlensége az, amire szívesen emlékszem. Könnyen lehet, hogy el fogom még rontani. Azonban, ha a tökéletességet kergetem, már elrontottam.
A képek Huszka Vivi tulajdonát képezik.
További cikkek
