Az életben mindenkinek megvannak a saját mumusai. Ezek van, hogy belső dolgok és van, hogy külsőségek. Ma, amikor egyedül ültem a buszon két epés mondat járt az agyamban, mint egy mantra: „Imádom a lelked, de…”, valamint a „Miért vetted komolyan?”. Életem két olyan szereplői mondták ezeket, akiket akkor épp megbecsültem, talán szerettem az akkori érzelmi állapotomhoz képest. Már egyik emberre sem haragszom, de a mondataik akkor is szellemként követik minden egyes lépésemet.
Egyszerre érzem magam Szépségnek és Szörnyetegnek. Kicsit olyan ez, mint a tudathasadás. Tudom, hogy nem vagyok rossz ember, a belső értékeimmel nincs akkora probléma, viszont kívülről nem vagyok szép. Átlagos arc, ezerszer elfelejthető, unalmas barna haj, barna szemek, pufi arc, apróbb bőrhibák. Rendkívül semmit mondó. Duci vagy mondhatják, hogy kövér vagyok. Nincs ezen, mit szépíteni. Igen, tegyek ellene. De mi van, ha a rajtam lévő plusz súlyfelesleg éppen annak a védőpajzsa, amit minél messzebbre el szeretnék kerülni? A csalódásé.
A csalódásé, mert amikor egy egy pasit hallgatok és elmondja, hogy ő nem bukik a csontkollekciókra, majd megnézem a barátnőjét rájövök, hogy nem csak a külvilágnak, de maguknak is hazudnak. Amikor valakitől megkapod, hogy csodás ember vagy, de… Csodálatos dolgokat művel az ember önértékelésével egy ilyen mondat. Oké, biztosan kitaláltátok, hogy nem vagyok egy önimádó ember. Nem vagyok megelégedve magammal, ezért senkit nem hibáztathatok csak magamat.
Amikor mindenkinek csak egy havercsajszi vagy, mert többre úgysem számíthatsz az rendkívül fájdalmas hosszú távon. Ezért inkább távolra űzöm magamtól az embereket és csak azokat engedem közel magamhoz, akiről tudom, hogy nem bántanának. Ez az egész a bizalomról szól. De mi van akkor, ha életem (kulcs) férfi szereplői teljesen kiölték belőlem a bizalmat? Mert bennük megbíztam. Azt hittem, nem bántanak, majd mégis megtették és minden egyes újabb mondatuk innentől csak további fájdalmat jelentett.
Mi van akkor, ha fenntartásokkal kezelek minden kimondott és leírt mondatot? Hogyan lehet így az embernek egészséges kapcsolata? Hogyan kellene magamat újra érzővé tennem? Mert gyakorlatilag elfojtom magamban azt a részt, ami szintén én vagyok. Szép lassan teljesen megölöm ezt a tulajdonságot és félek. Rettegek, hogy egyszer arra kelek, hogy nincs mellettem senki, mert mindenkiben a rosszat láttam. Nincs mellettem senki, akinek a kezébe az életemet helyezhetném. Pokoli érzés.
Üdv az egyszemélyes poklomban!
További cikkek
