Oh tudom a cím alapján már-már kötelező lenne valami nagy love story-val előrukkolni, de el kell mindenkit szomorítanom, aki egy szaftos történetre vár, hogy nem, itt biza nincs szerelem. Mert kérem ez a probléma! Manapság a szerelem és a boldogság egymás szinonimája lett a köztudatban. De kérdezem én, miért is van ez így?
Az elmúlt hónapok a saját énem megismeréséről, elemzéséről szólt. Azt, hogy az én történetem hol siklott ki nem egészen tudom jómagam sem. De a bibi valahol az önértékelési problémákban és az önbizalomhiányban keresendő. Ez pedig hozott magával egy éveken át tartó szerencsétlenkedést, amelyben igyekeztem a saját egyéniségemet, személyiségemet beleerőszakolni mások életébe. Aha, valahogy pont így. Így aztán pár évig minden voltam csak önmagam nem. Erre több beszélgetés ébresztett rá, melyek mindig a legjobbkor jöttek! Nevezhetjük ezt sorsnak, szerencsének de akár véletlennek is. Ez teljesen mindegy. Az első felismerésem akkor jött el, mikor arcon vágtak azzal, hogy boldogtalan vagyok. Ekkoriban úgy érzem nem egészen fogtam fel a dolgot és azt gondoltam, akkor majd az illető tesz boldoggá, aki ezt közölte. Mára tudom, hogy mind a kettőnknek jobb, hogy megkíméltük egymást hosszú évek csatájától és kudarcától. Így maradhattunk mi (kevésbé) szép emlékek egymásnak. Akkoriban köpni-nyelni, de megszólalni még annyira sem voltam képes, mert azt hittem elég jó színész vagyok ahhoz, hogy a környezetem elhiggye, hogy én biza boldog vagyok. A legtöbben pedig el is hitték. Édesen mosolyogtam a képeken, mindenhova együtt jártunk az akkori párommal, a világ legjobb barátnője voltam, kielégítettem a vágyait és igazi kis idilli párocskának tűntük. Akarom mondani boldog idilli párocskának tűntünk. A hangsúly pedig leginkább a "tűntünk" szócskán lenne.
De mi van ma? Egyedül vagyok. Olyan szinten egyedül, hogy a családomban mindenki szerelmes, együtt él valakivel, babát várnak, házasodnak, szerelmesek én meg egyedül vagyok. TE ATYA ÚR ISTEN! Én lettem a család fő szinglije. Ebből pedig mi következik? Nem tudjátok? Hát boldogtalan vagyok!
Mert olyan nincs, hogy valaki egyedül is boldog. Mert mint említettem a boldogság rokonértelmű szó a szerelemmel. Nah de itt álljunk meg egy kicsit! Hol a francba kódolják ezt mégis belénk? Én tényleg nem tudom, hogy túl sok romantikus filmet nézünk, vagy a régi rendszert hozzuk még magunkkal mely szerint gyorsan házasodunk, szülünk és gyereket nevelünk a kötelességünk szent hármasa, vagy honnan? Miért ne lehetnénk boldogok egyedül? Ha ez tilos, akkor kérem én járatlan úton sétálok!
Mert én boldog vagyok! Olyannyira mint még soha az életemben! Azt érzem, hogy tovább léptem számtalan megpróbáltatáson. Felálltam olyan pofonokból, amelyekből a legtöbben képtelenek lettek volna. Képes voltam elfogadni a segítséget, és támogatást. Meg mertem tenni, olyan lépéseket, amelyeket a legtöbben az egójukból fakadva nem tettek volna meg. Rendeztem évek óta húzódó családi kríziseket. Része vagyok a családom és a barátaim életének. Építkezik az életem, a karrierem, tanulhatok és minden nap kapok valami újat, ami ad a jelenleg is jól működő életemhez. Szeretek ismerkedni, de tisztában vagyok azzal is, hogy mire nincs szükségem. Nem evezek vakon idegen vizeken és megtanultam a NEM szó művészetét is. Önmagam és az életem irányítója vagyok és amikor valaki megkérdezi, hogy boldog vagyok-e, akkor nyugodtan merem azt felelni, hogy igen boldog vagyok. Egyedül vagyok boldog.
Mire pedig ezt elmagyarázom egy embernek, addigra vagy egy öntelt köcsögnek gondol, vagy egy hisztiző szinglinek. Egyszerűen a világ nem érti meg, azt amit szerintem mindenkinek meg kellene tanulni. A szerelem egy csodálatos dolog és minden ember életének kiteljesedése. Alapvetően társas lények vagyunk és vágyunk a szerelemre, az intimitásra, a gyengédségre az életünkben. De ha egy külső tényezőtől, egy társtól várjuk a boldogságot, akkor le is húzhatjuk a rolót. Mert az nem szerelem lesz, hanem függés. Boldoggá pedig csak önmagadat tudod tenni, azzal hogy szereted azt, akivé lettél!
További cikkek
