Végszó

Emlékszel még, mikor váratlanul mellém léptél és én akkor, ott elhittem, hogy miénk a világ?
Emlékszel még, mikor elvesztem benned és a pillanatban és én akkor ott elhittem mindent neked?

Én emlékszem, és ezt volt a legnehezebb, hogy megtanuljam; kezelni az emléked és a helyedet az életemben. Megtanulni, együtt élni a tudattal, hogy mindig emlékezni fogok rád és az érzésre, amit kiváltottál. De tudtam, ez nem lehet mindig egyenértékű azzal, hogy szeretlek. Igazából jó ideje tudom már azt is, hogy nem szeretlek. 

Mással látni már nem fáj. Büszke vagyok rád, hogy képes voltál lépni és nyitni más felé újra és újra. Azt hiszem az én időm is eljött és végre készen állok.  Büszke vagyok magamra, hogy adtam időt begyógyulni a hegeknek és felépíteni egy nőt, akit előtted nem ismertem.

Tisztán látom, hogy a világban szerepeink vannak, és másokat nem lehet beleerőszakolni a saját életünk körforgásába, ha az nem illik bele a mókuskerékbe. A társadalmat és az emberi nézeteket külső szemlélőként figyeltem sok hónapon át.  Rengeteget tanultam ebben az időben másokról, emberi kapcsolatokról és leginkább magamról.

Mára tudom milyen keményen dolgozni a sikerért és azt, hogy mekkora terhet tudok cipelni a hátamon. Magam sem hittem, hogy ennyire terhelhető ember vagyok. Tudom, hogy le tudom győzni saját magamat és a belső gátjaimat, amiket sok év alatt húztam fel. 

Végre nem egy alkoholista volt nője vagyok, nem az a lány, aki ott hagyta az egyetemet, nem az a gyenge jellem, aki miattad zokogott kilátástalanul bele abba a hatalmas ürességbe, ami akkor a lelkét körülölelte. Mára önmagam vagyok, ami miatt mikor lépkedek úgy érzem magasabb vagyok, mint valaha. Magabiztosan tekintek bele immáron nem a te szemedbe, hanem a jövőmbe. Tudom merre tart az életem és kik azok, akik mellett megtaláltam a boldogságot.

Tudod a Balaton partján ébredtem rá néhány hete, hogy már nem fáj az emléked és arra is, hogy boldog vagyok. A déli part naplementéje a legkomorabb lelket is emlékekkel tölti meg és te sehol sem voltál ezek között az emlékek között. Elvesztél és a boldogságomban már nincs helyed. 

Tiszta lap. Karcosan, de mégis üresen. Több, mint két év munkája, de minden percét megérte. Rengeteg könny és fájdalom van abban, amit hátrahagytam. De rengeteg munka is, ami hozott számomra egy olyan jellemfejlődést, amire nem tehettem volna szert a történetünk nélkül.

Sokan azt hiszik a lelki társakat egy életre kapjuk. Én azt hiszem nekünk nem ez volt a szerepünk. Bármennyire is azt éreztem, hogy egy különleges hullámhosszon kapcsolódunk és elhittem azt, hogy csak a külső ingerek szabnak gátat ennek a szerelemnek, ez nem így volt. A te feladatod volt, hogy felrázz és félbetörd az életem. Mára tudom, hogy volt egy lány előtted és van egy nő utánad. Nem vagy más, mint mérföldkő, aki akkor jött, mikor a legnagyobb szükségem volt rá és pontosan addig maradt, még nem tanultam meg szeretni önmagam. Te adtad a löketet egy más gondolkodásmódhoz, és fordítottad fel az életem, hogy az elinduljon egészen más felé. 

"A lelki társ feladata, hogy felrázzon, letörje az egód, megmutassa a saját korlátaid és függőségeid, összetörje a szíved, hogy a repedéseken beszűrődhessen az új fény, hogy olyan kétségbeesetté tegyen, hogy meg kelljen változtatnod az életed." ( Elizaneth Gilber) 

Így tettem. Köszönök mindent. Ég veled!