Világnyelv

„Szeretlek.” Milyen rettegett szó lett belőle. Beburkoltuk egy misztikus felhőbe és elérhetetlen, éteri magasságokba emeltük. Idegenné tettük. Érinthetetlen, félelmetes hatalommá…Eszközzé, amely azonnal fegyverré válhat, ha a másik kezébe adjuk…És mégis, olyan mérhetetlenül áhítozunk rá, hogy néha majd beleőrülünk. Leginkább annak a vágyába, hogy szeretve legyünk. Kétségbeesetten át AKARJUK élni és gyakran attól sem riadunk vissza, hogy üresen mantrázzuk valakinek…bárkinek. Az igazság viszont az, hogy ez csak egy szó… A betűkben nem lakik hatalom. Akár hangokba zárva is materializálhatod, ha képtelen vagy érezni, nem fog működni.

Azt hiszem, elfelejtettük, hogyan is kell „csinálni ezt”. Persze mindig vannak, akik (meg)ismerik a titkos mágiát. Sőt…valójában bárki felszínre tudja hozni magában, ha sikeres kapcsolódásokban van. Hiszen igaz: a „szeretlek” egy eszköz. Méghozzá  arra, hogy lehetőséged legyen összefonódni a másikkal. Testtel, elmével és legelső sorban a lélekkel. Nincs annál tisztább, felszabadultabb érzés, amikor valakivel biztonságban vagy. Lehullnak a fölösleges ego álarcok, kikapcsolnak az önvédelmi mechanizmusok. Nincs félelem….csak létezés. A lényünk legmélyéből átélt szeretethez nem kellenek szavak. Olyankor a másiknak még a csöndje is nyugtat, ha a másik szobában van. A néma séta cinkos meséket súg. Két egymásba fonódott tekintet életeken át repít és kifejezőbben beszél, mint a szóra nyílt ajkak….De csak HA tényleg felragyog bennük a tiszta szeretet.  Valóban megilleti az egyetemes világnyelv címkéje…De mint bármelyik nyelvet, ezt is tanulni kell. És mielőtt bárkivel kommunikálni kezdenénk, magunk számára kell elsajátítani az újat. A „szeretéssel” sincs ez másképp. Önmagunk szeretetével kell kezdeni. Hogy elinduljon az emlékezés folyamata. Ennek első lépése pedig az elfogadás. Ez talán még mások elfogadásánál is nagyobb feladat….hiszen „én mindig ott vagyok magammal”…Megvan az a tulajdonságunk, hogy imádjuk a  tökéletességet hajszolni, ma pedig ezt már mesteri szintekre emeltük…aminek az lett az eredménye, hogy nem bírjuk elviselni valódi lényegünket. (Nemhogy szeretni!) Pedig itt, ebben a világban és időben, amiben mi létezünk, tökéletlenség van. Tetszik, nem tetszik.

Az egónk sokféle magyarázattal és stratégiával bizonytalanít el minket, elég jól is dolgozik velük…ezért hosszú ideig hagyjuk, hogy tévesen vezessen és elnyomja bennünk azt a valakit, akik igazából vagyunk. A szeretet viszont tiszta, békés, türelmes…és mindig OTT VAN. Egy mosolyban, egy köszönésben, egy messenger üzenetben. Egy kéregető poharába dobott százasban, egy félős-meghívós kávéban. Nem ront rá senkire, nem érkezik tűzijátékos-teátrális belépővel a helyzetbe.

Óvatosan, pici jelekkel figyelmezteti a lelked, minden pillanatban…ha már észreveszed, akkor elkezdtél emlékezni. Szépen lassan fölsejlik benned sejtről sejtre, ez a titokzatos mégis ismerős ősnyelv. És hidd el, hogy belülről fog indulni…ezért engedd meg magadnak, saját magad szeretni….